Te érzel én meg gondolkodom

Arcod mása,
belerajzolódik az aluljáró falába.
Az álmok valósággá válnak,
ujjaid kéjesen pongyoládba nyúlnak,
görögdinnyéid felkínálják magukat,
én az ágyban,
mint kuglófban ráncosodó mazsola,
kemény combjaid közt megszorítasz,
törött csontokkal kéjedben fuldoklom,
látom kibomlani melled, a köldököd is
villan bozontos szőrzeted felett,
és mikor ujjamat húsodba fúrom,
már nem látok semmit,
csak érezlek, lebegek benned és
belülről egyre puhábbá válsz.

Nem leszek szerelmes soha!
Vanília fagyi vagy, muszlinruhában,
nyalogatlak, ezzel közelebb jutok hozzád,
fölforrt tested akár egy katlan,
öregkoromban is melegíthetnél,
de nem, már most másra vágyom,
szemed sötétlő karikáját elcserélném
hamvas szűzi testre,
kétségeim vannak,
amit képzelek nem azt látom,
nem azt érzem,
te érzel, én meg gondolkodom,
tudom, birtokolni vágysz,
s látom, ahogy az időben csontjaimról,
húsomat fosztod.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.