zártosztályok csendje

mielőtt elütöd az éjfélt
van esélyed, hogy ne fuss
össze az ördöggel aki
kamaszkorod óta az ablakod alatt
settenkedik és kivár
a vakító hóban is megbújik,
a nyáresti fenyőzúgásban is hallod,
minduntalan utánad kiált, sugdos
majd fehér köpenyben kísért meg
amitől már nem félsz: az ítélet,
amiből már nem kérsz: az élet.
hagyd, hogy őrült legyen a kór, hogy
pont akkor legyen őrült, hogy
halálpontosan akkor, amikor
elütöd az éjfélt, beléd költözik
és végre nem menekülsz, tudod,
megfertőz a főként nem antidepresszáns
alapú terápia, ismered már az élveboncolást
is, a rozsdabarna bőrszíjak sem
rémítenek, ha engeded, hogy bokáidra,
csuklóidra kerüljenek, nem kerülheted
el - csak hagyod, és lassan
kenődsz el - nem a fertőtlenítők,
a fekália szagán -, majd
fejedbe zárkózik a gyógyulás
branülök, fecskendők, infúzió nélkül
magadra hagyva is unod,
sanszod sincs kijutni, nem hogy erőd
éber kómában tart a szív, a vér, az agy
szedál, és bekerít ami kizár
pupilláidról az utolsó villanás,
hogy jártál a pokolban - mi más.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2017-06-13 17:34:26
Utolsó módosítás ideje: 2017-06-15 14:39:05