József Attila és Thomas Mann üdvözlése - parafrázis


Mint a kicsiny gyermek, aki már aludna,
és már óvón fedi álláig a dunyha
"Ne menj még, meséld el, hogy milyen az élet"-
(mert féli a gyorsan rárontó sötétet)
összeszorult szívvel kérleli válaszod,
nem tudja, mitől fél, attól, hogy elhagyod,
vagy az altatódalt tagadod tőle meg:
így kérünk, maradjál, hogy lehessünk veled.
Mondd el, hogy te mesélsz, és mi körbeülünk,
hogy mi vagyunk neked, és hogy te vagy nekünk,
majd beszélgetésünk biztosan felfedi:
a mindnyájunk vállát nyomó gond emberi.
Hazugság, hamisság - Te jól tudod, mi az,
ne csak a valót mondd, de azt is, mi igaz,
gyújtsad meg fejünkben a picinyke lámpát,
amivel szemünk a sötéten is átlát,
vagy mint orvosdoktor lát röntgen-szemével
ha hozzá betegen panaszkodni mégy el.
Vatta-szóid közé bántó zaj nem kerül,
bajainkról értőn beszélj, és emberül,
kelts bennünk vágyakat, feledtesd el gyászunk,
- Kosztolányitól épp most kellett megválnunk -,
mint ahogy Mariót kezdte meg a mágus,
minket úgy emészt az államapparátus,
fejünket kapkodva félünk új eszméket,
szörnyeket, mit kínnal tűr meg a természet,
kavar-e számunkra valaki új mérget -
meddig olvashatsz még, s hallgathatunk téged?
Ha veled beszélünk, férfi lesz a férfi,
nőknek nőségükhöz kell majd visszatérni
- hogy kell lánynak lenni, majd nőnek, anyának,
embernek - mert abból csak néha találnak.
Kérlek, helyezkedj el szépen, kényelemben.
Ne félj, hogy figyelmünk egyszer tovalebben,
mit fehérek közt is csak oly' ritkán látunk,
európait lát benned majd néhányunk.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2017-09-19 02:54:57
Utolsó módosítás ideje: 2017-10-26 09:43:21