portré apámról

apám dióleveleket éget,
a nap fényét betakarja füsttel,
villával húzza össze a leveleket,
tenyerén megül a dió barnája,
körme alatt föld,
diót rágcsál, két dióval tör fel egyet,
dió pattog, lusta vagy, nem
szedted össze a maradékot, dohog,
apám a  természet, és a föld,
tudod, az a jó kérges, agyagos föld,
amiben kapálás közben gyakran ütközött kavicsba,
de tartotta a vizet, a naptól ugyan cserepes,
nevetünk, meséli az öreg diófát,
ki kell vágni, elszívta  életét a borostyán,
de nincs kulcsom a fa lelkéhez,
elhanyagoltam, rászáradt a burok,
öregasszony könny lett, feketére aszott,
elkomorodok,
meghatódom apám káromkodásain,
amivel a pattogó szikrákat kíséri,
ahogy fájós derekát egyengeti,
pár szál haja szemére lóg,
nehezen égnek a nyirkos levelek,
és mi bekormoljuk az eget,
apám távolodik, arca dióködökbe vész,
ráeszmélek, egyedül maradok...





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2017-10-11 14:33:23
Utolsó módosítás ideje: 2017-10-13 08:26:14