vasárnap

csak arra emlékszem, hogy
megkötöztek árnyékaid évszázadai,
megbénultak a befelé kúszó, hamis
reggelek, és néztem az ablakokat,
ahogy összetörik magukat, majd
újra összerakják másnap.
aztán már ki sem lehetett nyitni
azt, amit egyszer bezártunk.
lenyeltem minden kulcsot.
arra várok, hogy felébredjen,

és kinyissa magát belülről,
mint egy önmagára nevető poén.

semmi sem annyira biztos,
mint bízni abban, hogy júliusban
újra nyár lesz. a galamboknak szét-
szórjuk az igazság penészes kenyerét,
elalszunk és felébredünk élni, hogy
megtapasztaljuk a világ paralízisét;
egyszerű dolgokat csinálni, amiknek
nem lehet túl nagy következménye:
egy kádba forró vizet engedni,
lassan megszeretni a tükörképem.

zavaros a víz, mintha önmagába
akarna belefulladni.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2018-06-08 19:30:41
Utolsó módosítás ideje: 2018-06-08 19:30:41