A megszomorítottak balladája

(Ültem ablakomban, faragtam szívemet,
siratom majd én is akasztott lelkemet.)

Lakodalma van ma Gazdag Júliának,
kertek alján reszket, lapul a bűnbánat.

Szülőjének hangja édesen is éles.
- Öreg vagy már lyányom, majd' huszonhét éves.

- Onokát áhítok, gyermekkatonákat,
fakardokkal játszó, erős fiúcskákat!

Zokogta a szél is, lenhajában párta,
hiába szaggatta az eladott mátka.

- Faluvégen, tudom, koldus-bús az élet,
édes Jánosodnak nem adlak ki téged!

Szegény Júliának hangja megbicsaklik,
kedvesének arca, arcán így haragszik.

(Ültem ablakomban, faragtam szívemet,
siratom majd veled akasztott lelkemet.)

Előző éjjelen halk kopogás hallik,
megfeszül az ajtó, sóhajtva felnyílik.

Belép a szép legény, sötét, mint a hűs ég,
kék szemében kétség, várakozó éhség.

- Júliám, jobb kezem, úgy-e megesküszünk?
Rád szabott a sorsom, végül porrá leszünk.

Vánszorog a remény, föl, égi padlásra,
anyjához könyörg így - a szerelmes árva.

Szemezte imáját, Istent is hallotta,
szívének fájását - mégsem csitította.

Így lett ő szívszobor, Júliában kelve,
hajnaltól hajnalig, mindig vele telve.

Él ő láthatatlan, kiszikkadt kenyéren,
vénül ablakában, s faragja serényen.

(Ültem ablakomban, faragtam szívemet,
siratom majd én is akasztott lelkemet.)





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2019-05-27 17:26:17
Utolsó módosítás ideje: 2019-05-27 17:26:17