Stachura

Én,
költő, csavargó és szabadelektron,
ásványi türelemben s akarat nélkül élek,
mint a higany,
pedig mohó, meleg szemek figyelnek,
s néha a világ is térdemre ül,
hogy kisírhassa magát -

Éveken át bámultam tetovált napod,
ahogy vonszolódik az ég mögött,
a pestises táj fölött,
majd, mint ki jól megfigyelt mindent,
lehunytam szemem:
azóta fény patakzik zárt szemhéjaim mögül,
s kitörni készül belőlem nemzedékem neurózisa -

Életem mocskán néha váratlanul átragyog
egy-egy verssor, zongorafutam,
halott barátom arca, ahogy rágyújt,
aztán visszahullok oda,
ahonnan nézve a világ
oly reménytelenül el van rontva,
hogy csak ülök némán s kétségbeesve:
Te tudod, Uram, mi célod ezzel -

Átutazód vagyok -
húz valami a végek felé,
a széle felé,
a határvidék, mezsgyék, peremek s gyepük,
előretolt ívek, nyíltvizek s naptávolok felé,
iszonytatón csodálatos tévutak felé;

kicsiny rügyecskéje voltam egykor
e mai kegyetlen s mohó erdőnek,
mi egyetlen lüktető sebből nőtt,
s árnyékában már élni nem lehet, csak írni,
de sikerült kimásznom a gödörből,
hová démonaid löktek, Uram,
sikerült nem megtébolyodni,
s félresöpörni magamban a szemetet,
hisz tisztásnyi hely kellett csak,
hol elférhetek -

Azóta gyakran főzök rózsából teát,
s ha hosszabb útra indulok,
kardvirágot kötök oldalamra;
így élek, Uram, a Te országodban,
hol köd van,
                  kód helyett - - -






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: -, -
Kötetben: Torzó (Budapest, 1991)
Kiadó: magánkiadás