Nem túl eredeti ballada

Túlzón féltette, szobába zárta.
Így lett magányos, félig árva.
Egyetlen fiú sem érdekelte,
csak a lenyugvó nap, s napfelkelte.
Álomarcú, suttogták róla.
Anyja fátyollal takarta volna.
Idegen vándorolt be egy éjszaka,
ebből baj lesz, kántálta a vénasszonyok kara.
Kútra ment a lány, szíve nagyot dobbant,
amikor az idegen egy fa mögül előtoppant.
Szép volt az ifjú, szép volt a lány,
hogyan, miképp találkozgattak, talány.
Épp együtt voltak, de jött a nagy vihar,
förtelmes villám elől mindkettő bújni akar.
A zivatarban dúlva-fúlva jött az apa,
kezében kihegyezett volt a kapa.
Suhintott egyet, suhintott kettőt,
vér fröccsent, a fiú sápadtan eldőlt.
Ugrott a lány, de a kapa őt is utolérte,
apja kezére ömlött a vére.
Elszörnyedt az apa, megbánta tettét,
de rettegett a börtöntől, elásta mindkettő testét.
Szalmát terített a névtelen sírra,
tehenét vadul oda hajtotta.
Aztán kezet mosott, de hiába súrolta,
se szappan, se lúg a vért le nem mosta.
A kútba ugrott kétségbeesve,
egyből elmerült a teste.
Ott aztán már az ördög várta,
valami fortyogott az üstbe zárva.
Még most is forró lében fő az egykor bősz apa,
teste, lelke fáj, üvöltene, de elakad szava.
Nagy árat fizettek valamennyien,
a történetnek vége, de tudjuk, az ördög sohase pihen.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2025-08-15 02:38:08
Utolsó módosítás ideje: 2025-08-15 02:38:08