MÁKSZEM
Élt egy kis mákszem a nagy mákmezőn. Ő volt a legkisebb és a legfényesebb mákszem. Minden nap álmodozott arról, hogy milyen lenne elhagyni otthonát, és megismerni a nagyvilágot. A többi mákszem mindig lebeszélte erről.
– Maradj csak itt velünk. Itt biztonságban vagy, és nem kell félned semmitől. A nagyvilág veszélyes és kegyetlen hely. Nem való neked -.
A kis mákszem azonban nem hallgatott rájuk. Egy nap, amikor erős szél fújt a mezőn, elszakadt a száráról, és elrepült a levegőben. Úgy érezte magát, mint egy madár, aki szabadon szárnyal az égen. Látta a napot, a felhőket, a hegyeket és a völgyeket. Csodálta a színes virágokat, a zöld fákat és a csillogó patakokat. Olyan boldog volt, mint még soha. De nem tartott sokáig az öröme. Egy sötét felhő takarta el a Napot, és elkezdett esni az eső. A kis mákszem ijedten kapaszkodott egy lebegő pihébe, de az sem tudta megvédeni a vízcseppektől. Aztán egy hatalmas villám hasította át az eget, és dörgés rázta meg a levegőt. A kis mákszem elvesztette az egyensúlyát, lezuhant a földre. Ott feküdt egy sáros tócsában, átázva és fázva. Csak sötétséget és esőt látott maga körül. Sírva gondolt arra, hogy milyen jó volt otthon, ahol meleg volt és nyugalom. Bánkódva kívánta vissza a többi mákszemet, akikkel együtt nőtt fel.
– Bocsánatot kérek tőletek – suttogta magában – igazatok volt. A nagyvilág nem való nekem.
A kis mákszem úgy érezte magát, mint egy elveszett gyermek. De nem adta fel a reményt. Emlékezett arra, hogy hallott valamit arról, hogy ha valaki nagyon akar valamit, akkor az teljesülhet. Úgyhogy összeszedte minden erejét, és így imádkozott:
– Kérlek, segíts nekem! Szeretnék hazamenni! Szeretnék újra látni mindenkit! Szeretnék boldog lenni!
És akkor történt valami csodálatos. A felhők szétnyíltak, és fénysugár világította meg. Egy madár észrevette a tócsában, és leereszkedett érte. Megfogta óvatosan a csőrével, és elrepítette vissza a mezőre. A kis mákszem alig hitt a szemének. Ott volt újra az otthona!
Látta a többi mákszemet, akik kitörő örömmel fogadták.
– Sajnálom, hogy nem hallgattam rátok – mondta a kis mákszem. – Nem kellett volna elhagynom a mezőt. Már tudom, hogy itt van a helyem.
– Mindenki hibázik néha. – mondták a többiek – a lényeg, hogy tanulj belőle. Mi mindig szeretni fogunk téged.
A kis mákszem boldogan mosolygott. Megköszönte a madárnak, hogy hazahozta őt, és elbúcsúzott tőle. Aztán visszament a szárához, és újra beilleszkedett a mezőbe.
De nem felejtette el soha az utazását. Sokszor mesélt róla a többi mákszemnek, akik kíváncsian hallgatták.
A kis mákszem sokat tanult a nagyvilágról, de még többet önmagáról. Megértette, hogy nem kell messzire mennie ahhoz, hogy boldog legyen. Elég volt csak meglátnia a szépséget és a szeretetet maga körül.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.Feltöltés ideje: 2025-09-26 18:54:43
Utolsó módosítás ideje: 2025-09-27 13:52:38
