Bölcsődal három hangra

Egy szobrot nézek.
Mozdulatlan,
mégis hallom a dalát.
Teste íveiben kecsesség,
a nyugalom, a játék
és a szeretkezés lüktetése.
Az ének,
egy gyermek bölcsője fölött született,
a csend,
a halál előtt a küszöbre telepedik.

A tó partján állok.
A víz sötét, mély,
felszínén ezernyi csillámlás.
Egy kagylót tartok a kezemben,
lassan engedem el,
nézem, ahogy süllyed,
ahogy én süllyedek magamba,
ahogy öregszem.
A buborékok köré gyűlnek,
lassan emelkednek,
mint az idő apró lélegzetei.


Fölöttem a Hold,
mozdulatlan,
mégis változó,
mint Hekaté arca.
A víz tükrében három alak áll:
a gyermek,
aki egykor én voltam,
a nő,
aki lettem,
és az öregasszony,
aki majd leszek.
Mindhárom hang egyszerre szól bennem,
mint egy bölcsődal,
amit egyszerre álmodunk,
amire vágyunk
és emlékezünk.
A Hold fényében a szobor életre kel.
Karjai lendülnek,

szemhéja lecsukódik,
arcán boldogság és fájdalom.
Bennem énekel,
bennem szeretkezik,
bennem játszik a vízzel,
mint gyerek a parton.
A tó fölött hirtelen csönd lesz.
Hekaté árnya mozdul a Hold fényében,
három arc váltja egymást,
három hang egy dallá fonódik.
Ő a kapu,
az út,
és a tükör,
amelyben meglátom magam.
A kagyló végül eléri a mélyet.

De a dal még visszhangzik –
a gyermeké, aki álmodik,
a nőé, aki vágyik,
és az öregasszonyé, aki emlékezik.

A Hold fölém hajol,
és én megborzongok,
mint medúza a hóban.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2025-11-06 19:24:05
Utolsó módosítás ideje: 2025-11-06 19:24:58