– önéletrajzi regényrészlet -

A Főiskolán sokan tudták, hogy a civil végzettségem távközlési technikus, ezt csak egy ember nem tudhatta, a rádiótechnika-tanár, csak így tudtam sötétből segíteni osztálytársaimat egy-egy zárthelyi alkalmával.

Ez a megátalkodott ember egy-egy felmérés alkalmával négy csoportra osztotta a nebulókat, összesen voltunk tizenhatan, túl nagy létszámot nem jelentett egy csoport.

A lényeg, hogy társaim tudása a tárgyat illetően konvergált a nullához – ráadásul alulról -, némelyiket még a laposelem is megrázta, a felmérések alkalmával először mindig a másik három csoport feladatait oldottam meg és adtam tovább, a sajátomat utoljára, meg is látszott csoportom jegyein, kicsit mindig kiszaladtam az időből.

Attól nem kellett tartani, hogy gyanúsan sok jeles osztályzat születne, ha valaki olyan megoldást másol, ahol már a kérdést se érti, szinte biztos, hogy hibázik néhányat, az összkép automatikusan egy egészséges, vegyes képet mutatott.

Szóval az iskola prominensei ismerték múltamat, ha bármilyen elektromos masina elromlott, hozták a sörrel együtt, ismerték a szabályokat, ha nagyon ráncolom a homlokom, az még két sör.

Természetesen igent mondtam a felkérésre, amikor az objektum új kultúrfelelőse egy rendezvény hangosításával bízott meg, egy kérdésem volt csak, ugye nem fogok szomjan halni? Nem, dehogy – nyugtatott meg, mehetünk!

Ki tud többet a Szovjetunióról? Egy vetélkedő, a színpad – és egy függöny – mögött ültem egy széken, és egy szalagos magnót halkítottam-hangosítottam, attól függően, hogy kint beszéltek-e éppen vagy gondolkodtak.

- És a sör? – kérdeztem, amikor elfoglaltam a hivatalt. A lány kimeredt szemeiből túl sok jót nem olvastam ki, térült-fordult, hozott egy rekesz kólát.

Na, gondoltam, te se fogsz megmelegedni ebben a beosztásban, 1970-ben is már éltek bizonyos hagyományok, és nem csupán a leendő tengerésztisztek ittak, absztinens karról nem is tudtam, igaz, akkoriban ezt a szót még nem ismertem. Vagy, ha igen, a passzív szókincstáramban árválkodott török megfelelőjével, üzüm lerinden var?-ral. Ez egy fikció, arról szól, hogy van-e szőlőlé, embert nem ismerek, aki a valóságban használta volna.

Szóval lényemből fakad, egy tanácstalan lányt nem hagyhatok cserben, akkor kaptam kölcsön Durell ikonikus könyvét, a Családom ést, mondom, addig kiolvasom, jó, ez egy picit a hangosítási munkámra is hatással volt, akkor is fel kellett hangosítani zenét, amikor nem tudtam a röhögést visszafogni, de, hogy őszinte legyek, ettől a kint küzdők közül senki nem tudott kevesebbet a Szovjetunióról.

A lényeg, hogy a két óra elröppent, Durell elfoglalta méltó helyét kedvenceim között, a vetélkedő rendben lement, én meg úgy ittam meg egy rekesz kólát, hogy észre se vettem.

Na, ha akkor nem is, de hazafelé a 117-es buszon annál többet gondoltam rá, ez a fránya ital nem sörként viselkedik, a busz minden zökkenésénél újabb és újabb szénsavliterek feszítettek egyet megkínzott gyomromon, és egy toalett se jött volna rosszul, ahol nem az orromat púderoztam volna be.

Nem szívesen idézem fel magamban azt a szenvedést, amit a Pataki téri nyilvános WC-ig átéltem, tudom, hogy kólát évekig nem ittam – no, ez nem terhelt meg nagyon -, érdekes, hogy a Családom ést ahányszor újra olvasom, az eset eszembe jut, de ilyenkor csak, mint kedves emlék, ez a Stockholm-szindrómának lehet valamilyen speciális esete.