megint arról a fényképről álmodtam amit a februári nyaramban fotóztam apró kis hullámok lepték el a földet picik jeges havak megfagyott habcsókok és emögé bújt el a nap mi csodálatos látvány volt óararany meg fahéj és végül cinóber le kellett ülnöm a hárs gyökerére és néztem ezt a csodát a dzsekim persze kiszakadt de nem érdekelt hosszú útjaimon nem volt társam nem keresett senki nem hiányoztam senkinek szomjaztam a magányt amitől sosem féltem de kellett a ki a kifelé az el eszembe jutott az a nyár amikor vettem Toniotól egy önöttvas kádat és azon a nyáron abban feküdtem és nem szóltam senkihez voltam a nyár a nap a víz és a föld nincsenek történetek cukorrépát kapáltam Tonio viccei úgy futottak a kapa nyeléről a tarack felé afelé a ringyó föld felé mint egy kis fénypászma a töltés oldalán hosszúak voltak a sorok eleinte még beszélgettünk de elmaradtak a viccek is komorak magunkba zárkózottak voltunk gondolat nélküliek a monotóniában az arcok a kezek pengevékony szánk kicserepesedett és állandó vizet kívánt koszos vizet mert ajkunk felett a verítékgyöngyök szürkék voltak a portól nem volt idő négy órakor azt hittem dél van olyan voltam azon a nyáron mint egy cigány hajamba szőke tincseket húzott a nap de ez már régi mese minden nap más arca volt a rétnek a vén tölgyhöz délben kimentem leültem fejem búbját a tölgy törzséhez támasztottam végig a csakrák mellett éreztem a hatalmas energiát amit a fából kaptam és nem akaródzott felkelnem hagytam hogy a gondolataim mindenfelé kalandozzanak eszembe jutott aki álmaimban szép nyugisan kísértett egy gyógyszertár lépcsőjén ült a lába sebes mint ahogy már írtam és azt mondta mosolyogva látod héderváry luca ez a szabadság amikor jólesik megpihenni a gyógyszertár lépcsőjén amit átmelegít a nap fénye mindig tudni akartam hol melyik városban van melyik dimenzióban és időben mikre nincs válasz egy nap találtam egy képet lila fal előtte egy tonettszék a belseje félig beszakadva és nem a szék volt a fontos hanem a fal néztem a képet és akkor értettem meg milyen görögország nincsenek történetek szóltál de vannak én abban a falban és a székben görögországot láttam de nem a tengerpartot a fényes delet és a szűk sikátorokat a sikátorban a port nevettél amikor elmondtam milyen marokkó amit szerinted összekevertem mexikóval szálltak a gondolataim a fa alatt a folyó felől felröppent a szellem-madár és a szó mi utánaszállt szabadság de te figyelmeztettél olyan mint szabadság nincsen gúzsba kötött az ne játssz nagy szavakkal ki a fenének kell a nagy szó a vén tölgy gyökerén akkor esett ki a fa a réten nincsenek történetek megmerevedtem és néztem halálát most éreztem meg saját kicsiségem amikor mellettem dőlt el a fa a görög is így ment el ilyen szépen méltósággal mikor az utolsó nap jött el napfogyatkozás volt nincsenek történetek te a szobában pihentél féltél aznap a naptól a kálákat néztem a görög házán a hófehér függönyöket lábam mellett egy traktor nyoma és egy pocsolya aznap éjjel esett eszembe jutottak a szavaid ismered a tengert amit halálfélelemnek hívnak néztem a kálákat eszembe jutott a görög keze a bőrredőkben megülő kosz ami évgyűrű lenyomat az élete kerekén meghalok és a kálák kibontották szirmaikat meghalok és lett napfogyatkozás meghalok és a görög kutyája nyüszíteni kezdett meghalok és kinyíltak a petúniák mindenkinek így kéne menni ilyen békésen így ahogy a görög ment akkor amikor minden fényes és dél van remeg a levegő és a nők szemérme mézet izzad igen akkor kéne elmenni és elvinni minden fényt magunkkal mert ismerjük a tengert amit halálfélelemnek hívnak abban tocsogunk éjszaka mint riadt állatok. Fel akarunk ébredni de a hullámok lenyomnak még azt sem engedve meg hogy még utoljára emelkedj a horizont fölé és vidd magaddal a fényt hagyd a félelmet a hitetleneknek az ember sosem tud eleget mások érzéseiről szenvedéseiről hogy kellő pillanatban megtalálja a választ felbarmolt föld mellett vakondtúrás és lemerülsz a sejtjeid repedéséig ne félj igaz hogy önmagaddal szembenézni félelmetes van benne valami remedios varo világából úgy távozz mint a görög vidd magaddal a petúniák ébredését fáradtan leülsz a hárs matuzsálem gyökerére és mosolyogsz eljöttem a vén tölgyedig de nem látom az erdőtől a fát holnap kijövünk ne félj a reggelek paradicsomát nem tépem le ócska kolbászok mellé az a holnap ígéretéé hogy akkor is érni fog a vén tölgy is ilyen a holnap ígéretét ott látod az ebrózsa bokrában ha odaenged meg fogod érteni azt hogy nem a tiéd az ég nem a tiéd a fű és zene helyett tücsökcsend fogad de még azt sem vallhatod magadénak ráébredsz arra hogy a hársat nem ültetheted virágcserépbe soha amíg élsz kék ég /tiszta víz/ fekete kenyér/ szép test mi mindennel fölér/ lélek a lélekhez simul /szemünk puhán egymásra hull/ pillánk rebben/ ruhátlanok vagyunk/ de a vers rosszul fordul görög eredetiben kell hallani szóról szóra cseppenve olyan szájból amit felsebeztünk és csókjainkkal tettünk magunkévá másképp bájtalan fényképe lesz egy olyan valóságnak ami nincs az öregség vajon fáj-e mert boldogságunkat nem építhetjük egyébre mint apró emlékekre szembesülsz lassan halandóságoddal többé már nem félsz együtt vagy vele pille bevallom ahogy írtam kitágult a horizont és a mézszőke copf újabb és újabb szereplőmet fonja majd maga köré az öreg herceg prospero nem koldul szeretetet mert rájön azt nem lehet mindent lehet de szeretetért tartani a markod nem vagy ha igen tedd merd vesd le a büszkeséged mint fakérget de figyelmeztet egy nap Isten mikor ébredsz álmaidból hogy várni kell várni egy életen át várni mint a szerelemre úgy várni rá mintha mérlegre tennéd az óceánt /// esett aznap és te kutattál megkérdeztem miért csinálod mert a tárgyak azok amikben ott van az arcod az illatod és ott a szemérmed illata
