/haibun/

Nehéz volt. Hárman is vitték, katonák. Az egyik megállt. Vizelt, de ügyetlenül. A sárga lé a sarujára folyt meg a keresztfára. A másik kettő feltolt sisakkal röhögött.

A fa már megszokta a vizelet szagát. Az erdőben mellé jártak az állatok. De ez most más volt. Tudta, ahogy meglátta az elítélt vékonycsontú alakját, bánatos mosolyát, ritkás szakállát.

- Tudósféle lehet vagy inkább filozófus – gondolta, miközben nagy hórukkozással feltették a katonák a bánatos szemű hátára. Gyenge, sima bőrt érzett maga alatt. Akaratlanul is visszahúzta a szálkáit, fel ne sértse a meztelen hátat. Aztán a töviskorona is felkerült az ember fejére.

- Hiszen ez egy király! Furcsa király – csodálkozott tovább a keresztfa. – Nem kiabál, nem fenyegetőzik, nem átkozódik.

Nem is jajgatott útközben, pedig alig bírta a terhét, megvérződött a háta is. Az emberek csak bámulták. Volt, akinek kárörvendő vigyorra húzódott a szája, volt, akit a kíváncsiság hajtott a tömegbe, de volt olyan is, aki szánta a szenvedőt. Egyikük segíteni akart neki a cipekedésben, sőt vizet is nyújtott feléje, de a katonák nem engedték közel.

Így haladt a menet fel, a Koponya-hegyre. Ott aztán szögeket vertek a szomorú szemű kezébe-lábába. Kegyetlenül fájt a fának is. Pedig azt hitte, hogy az utolsó fájdalma az a fejszecsapás volt, ami véget vetett érző mivoltának. De most ennek az embernek a vére-verejtéke szinte életre keltette.

Állt a keresztfa,

tartotta drága terhét.

Könnyet rügyezett.

Szomjúságot érzett. Szeretett volna gyökeret ereszteni le, a mélybe, szeretett volna leveledzeni, hogy eltakarja az utolsó sóhaj után eltorzuló arcot. Egy idő után férfiak, nők jöttek. Lepelbe burkolták a testet, elvitték. Ő pedig egyedül maradt.

Üres a kereszt.

Már megszolgálta magát.

A tűzre vele.