– Ne te dagaszd a tésztát, majd én megcsinálom – mondtam anyámnak.
Nem néztem a szemébe, a faliórát bámultam. Öt perccel többet mutatott. Anyám így szerette, mintha siettetné az időt.
A konyha zöld falát a verandán áttörő napsütés tarkította.
– Ódivatú ez a szín. Át kellett volna festeni. Petike, ha meglátja, azt gondolja, hogy megállt nálam az idő.
Anyám a gyúrótábla szélét tapogatta. Ujjai görbék voltak, a kézfeje dagadt. Megsajnáltam.
– Ugyan, anya! Hidd el, Peti boldog lesz, ha az a kép fogadja, amit magával vitt.
A konyhaszekrény fiókjában megkerestem a kötényt. Anyám kikapta a kezemből.
– Nem kell segítség! Petike ízlését én jobban ismerem! – rám förmedt, aztán bocsánatkérés helyett, megsimogatta a homlokomat. A kézfeje hideg volt, a gyűrött köténye zsírfoltos.
Még nem fogyott sokat, amit leadott, nem hiányzott róla, mégis rémisztő volt a változás.
Talán az öcsém észre sem veszi. Férfiak, mit látnak? Üres hűtőt, piszkos alsónadrágot.
Amíg Peti itt élt, anyám gyakran főzött. Mindennap friss étel került az asztalra, akkor is, ha volt az előző napiból. Tudtam, őt jobban szereti, de eddig nem bántott.
– Áruld el, miért szereted jobban a Petit? – kérdeztem.
Lisztet hintett a dagasztótálba, arca elfehéredett.
Az orvos egy évet jósolt neki. „Persze, mindent megteszünk”, bólogattam. A vállamra helyezte a kezét. Nem tudtam, hogy ilyenkor mosolyogni vagy sírni illik.

Anyám leült a székre.  Nyugodt arccal nézett. Megbékélt a betegséggel, a sorssal, a kettéhasított szívével, aminek kétharmadában a fia, egyharmadában én laktam.
Az élesztő kifutott a pohárból, a konyhaszekrény pultján lélegeztek a csontszínű habok. Fájt ez a szín, fájt az indulatom, és fájhatott anyám csontja, de alig panaszkodott. Sajog egy kicsit – mondta néha. Ilyenkor azt hitte, nem látom, hogy dupla adagot vesz be a tablettákból.
– Nem szeretem jobban, de máshogy, mint téged. A szeretetnek nincs mértékegysége. Te itt vagy, szeretlek. Petit ritkán látom – pityeregte.
Elöntött a melegség. Még soha nem beszélt velem így. Át kellett volna ölelnem, de nem tettem. A konyhapulthoz mentem, felitattam az élesztőhabot.
Este Peti üzenetet küldött: "Franciska kicsit lazul Almádiban. Maradunk néhány napot."
Anyám az órát leemelte a falról, öt perccel visszább állította.
Franciska szerette a Balatont. Azt, hogy az anyósa halálos beteg nem tudta. Mégis dühös voltam. Válaszolni akartam, elmondani mindent, mégsem tettem. Ússzanak, barnuljanak!
Jó a hazai víz. Almádiban a nap szebben barnít. Tudtam, hogy ezt fogják mondani, aztán Peti úgy csíp anyám arcába, mint ahogy a nyers tésztába szoktak az asszonyok.
Nem volt igazságos a titkolózásom, de anyám kérte, hogy ne mondjam el nekik. Ráérnek megtudni. Szegények, milyen szívvel mennének vissza? – szipogta.
Meghökkentem. Vajon milyen szívvel mehetnének vissza? Mondani akartam, hogy nekik a szívük páros szerv. Az egyik itt, a másik a határon túl dobog.

Három nap múlva érkeztek. Anyám gyönyörködött a fiában és a menyében. Ismertem az arcát, ha beszippantotta az alsó ajkát, az büszkeséget jelentett.
Franciska vigyázott az alakjára, csak salátát kért.  Az uborkaszeletek között finomkodva turkált a villával.
János, a férjem ritkán jött anyámhoz, de most ő is helyet foglalt az asztalnál.
– Jól tettétek, hogy kimentetek. Fiatalok vagytok. Mi már elvagyunk itt – mondta, közben Franciska ajkát nézte.
– Mi sem vagyunk öregek – szóltam közbe.
– Attól függ, honnan nézzük. Egyem azt a rágós húsodat!
Elpirultam. Anyám felállt az asztaltól, a szobába ment, hallottam, hogy a gyógyszerek között matat. A többiek nevettek.
Bementem anyámhoz.
– Nem érzed jól magad?
Mutatóujját az ajka elé helyezte.
– Csendesebben! Elég akkor tudniuk, ha itt lesz az ideje. Hadd mulassanak a gyerekek, én lefekszem. Mondd meg nekik, hogy a hőség miatt vagyok fáradékony.
Petiék nálunk aludtak, én maradtam anyámnál. Éjjel egyig hánykolódott.
– Hozz valami hideget! Szétszakad a lábam – nyögte.
Felemeltem a takarót, körbetekertem a lábszárát nedves törölközővel, lekapcsoltam a lámpát, és visszafeküdtem.
– Sajnálom őket – mondta.
– Kiket sajnálsz? – kérdeztem.
– Hát a gyerekeket, olyan hontalanok.
– Nekem inkább boldognak tűnnek.
Felült az ágyban.
– Te azt hiszed, hogy csak a boldogtalan embert lehet szánni?
Nem tudtam mit mondani. Olyan csend lett, hogy hallottam a légzésemet.


Két napig maradtak. „Majd jövőre több időnk lesz, itt leszünk egy hétig” – ígérték.
Anyám szája megrándult, a szeme sötét lett. Az öcsém nem tudta értelmezni anyám némaságát, esetlenül egyik lábáról a másikra helyezte a súlypontját. Franciska felnyitotta a csomagtartót, elhelyezte a hűtőtáskát. Peti úgy nézett, mintha kérdezne valamit.
A nagykapu előtt álltunk, a napsütéstől lüktetett a fejem. Anyám kihúzta magát, végig mért minket.  
– Ejnye, hát mire való ez a búslakodás? Gyerünk, gyerünk, mosolyogjatok! Ez az! Így mindjárt jobb.