Duma György
Bemutatkozom
A nevem Nagy Zoárd. Persze Te is, én is tudjuk jól, hogy ez nem igaz. De, talán mégis.Egyeske, akinek nevét drága kis szigünk őrzi, a hatvanat tapossa, lót-fut, robotol, persze, új ruhát veszen a gyerekeknek, de megremegtetőket szólni, ha valaha is volt, már elveszett a hangja.Ad és vesz, oszt és szoroz, embereket irányít, de rég elfelejtette, hogyan kell tutajozni az álmokon, és amiket közösen hittünk, mikor Én és Énke még egy volt, belém zárta, engem pedig emberöltőnyi időre a tudatalatti legmélyére.A gyökereimről. Apai ágon Erdélyből származom, a Kárpátok tövéből, talán innen a gének ősi vágyakozása a hegyek iránt. Nagyapám, a negyedik gyerek, már Budapesten született, harcolt a Világháború frontjain, majd gyógyszerészként kereste a boldogulását. A zsidótörvények életbelépésének folyományaként, egy családi barát megsegítése érdekében, vette át először névleg, majd a végkifejlet idejére ténylegesen is egy bukméker iroda vezetését. A korábbi egyszerű polgári jólét helyett hirtelen a felső tízezer tagjai közt találta magát. Hiába voltak azonban a pengő-milliók, az oroszok bevonulása után minden, de minden elveszett, s csak a segítések, bújtatások elismerése okán úszta meg a család a kitelepítést.Munkához azonban így se jutott, feketelistásként végül már a leglehetetlenebb állásokat is megpályázta, ezek egyikének eredménye lett egy fizetőpincéri státusz, ezt is csak nagyanyám rokoni kapcsolatai révén sikerült megszereznie. Nagyanyám, aki egész életében háztartásbeli volt, szintén erdélyi származású, de sváb család sarja, odahaza nagyapámmal szinte kizárólag németül kommunikáltak. Noha mindkettejük számára gyerekkoruk óta magától értetődő volt az anyagi biztonság, a háború utáni drasztikus életszínvonal romlás sosem késztette őket siránkozásra, elégedetlenségre. Persze lehet, hogy csupán a „Nicht vor dem kind” elve érvényesült. Nagyanyám továbbra is eljárt „korzózni” a Margitszigetre, vagy Pasarétre, míg nagyapám a közeli cukrászdában töltötte a szabadidejét, bár egy feketénél többre nem igen futotta. A presszós lányok szerették, mert a gavallérsága filléres korszakában is megmaradt, az 1,50-es szimpláért két forintot adott. A hajdani vagyonból egyedül egy 12 személyes Meisseni étkező készlet maradt meg, az is csak azért, mert a régvolt barát kérésére nagyapám vette át megőrzésre, és a fáspincében került „elszállásolásra”, egy lelakatolt faládában. A tálak, tányérok azonban hiába vártak a gazdák visszatértére, mert azok, ha nem is köddé, de füstté váltak. Érdekes erkölcsi dilemmát – használhatjuk-e valaha is ezeket a holmikat - oldott meg a tolvaj, aki végül ellopta a pincében boldogabb időkről álmodó szépséges kék-fehér porcelánokat, „szellemes” kézjegyként csupán két keresztbetett tálaló kanalat hagyva a felfeszített szekrénykében.Apám a háború alatt érettségizett, a frontot csak úgy tudta elkerülni, hogy felszerelt rendőrnek. Nagy álmát, hogy operaénekes legyen, elmosta a tüdővész, egyharmadnyi megmaradt lebennyel a puszta életét is csak az Amerikába kitántorgott rokonoktól kapott penicilinnek köszönhette. Nyomozóként a legjelentősebb ügye egy biciklilopás volt, és rendőri karrierjének is egy banális véletlen vetett véget, fegyvertisztítás közben szolgálati pisztolyával átlőtte a combját. Következő munkahelye a titokzatos elnevezésű Homokelőkészítő volt, itteni munkássága sose képezte családi beszélgetések tárgyát, viszont itt ismerkedett meg az akkor szintén ott dolgozó Keresztanyámmal, Anyám nővérével, és rajta keresztül magával Anyámmal is. Anyu árvagyerek volt, kiskorában vesztette el mindkét szülőjét, kúriai bíró nagybátyja nevelte fel a sajátjaként, míg ő is itt nem hagyta az árnyékvilágot. Anyám a polgári elvégzése után kitanulta a fodrászatot, mégis, aktív életének jószerével az egészét minisztériumi adminisztrátorként élte le. Noha Apámmal tűz és víz voltak, mégis bő négy évtizedet húztak le egymás mellett, amíg apám egy téli éjszaka a nyomorúságos tüdőmaradványaival meg nem fulladt, de ez egy másik történet. Ami mindkettejük kapcsán egész gyermekkoromat végigkísérte, az a könyvek iránti olthatatlan szeretetük volt. Mire iskolába kerültem, komplett mesekönyveket fújtam fejből, mert nálunk nem volt olyan este, hogy Anyám, vagy Apám, esetleg Nagyanyám ne mesélt volna hosszasan lefekvés előtt. Apám sok ezer kötetes könyvtára kimeríthetetlennek tűnő tárháza volt a tudásnak, ismereteknek. Apám nagyon érezte, milyen életkorban milyen könyveket adjon a kezembe, így jutottam el a Bambival és a Bogánccsal kezdve a Winnetoun, Monte Criston és Vernéken keresztül Jókaiig, Mikszáthig, Dosztojevszkijig, Stendhalig. A versekkel inkább Anyám állt barátságban, agyonforgatott Ady kötetét mindenhová magával hurcolta. Első verses élményem is hozzá és Adyhoz kötődik, egy minisztériumi névadó ünnepségen szavaltam a Proletár fiú versét, ha hinni lehet a szóbeszédnek – persze, hogy is állíthatna egy szülő mást? - frenetikus sikerrel. Általános és középiskolai éveim alatt folyamatosan vergődtem a fejszámoló művész Nagyapámtól örökölt reál-tehetség, és a szüleimtől kapott irodalom imádat kettőssége között. A kérdést végül gimnáziumi osztályfőnököm, egyben matek- és fizikatanárom döntötte el, az ő javaslatára jelentkeztem a Műegyetemre. Hazudnék, ha azt állítanám, valaha is, egyetlen pillanatra is megbántam a döntésemet. Megbecsülést, szép szakmai sikereket, anyagi jólétet hozott a választásom, azonban nyilván nem ok nélkül való, hogy egy ideje ismét szükségét érzem a tollnak (pardon, billentyűnek). Igen, ismét, hiszen a középiskolás- és az egyetemi évek alatt rendszeresen születtek és jelentek meg szösszeneteim. Noha Apám kincsesháza eleinte a bőség kosarának tűnt, gimiben rájöttem, számára a hatvanas évek táján megállt az idő, és az akkoriban létjogosultságot szerző Science fiction-t leszámítva nem követte már a napi irodalmat. Így a gimnáziumi barátaim, elsősorban is az élhetetlen, de azóta már halhatatlanná lett Veriga ismertetett meg a kortárs irodalom remekeivel, és estünk bele együtt A 22-es csapdájába, éltünk át Tajtékos napokat, így fonódott ujjaink közé a Macskabölcső, és ott és akkor született meg Nagy Zoárd is, egy a FIN (Forradali Ifjúsági Napok :-) ) tiszteletére előadott mesejáték alkalmából.Ezzel vissza is értem oda, ahonnan elindultam.Nyitottam bár egy rést, a kör bezárult.TisztelettelNagy Zoárd
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.Feltöltés ideje: 2026-04-25 09:27:29
Utolsó módosítás ideje: 2026-04-25 09:27:29
|
|
|
