Intermezzo

Akkor a tépett rongyokat olcsó miniszoknyának,
s a ruhátlan tetszelgést is, hasonlítva
a tegnapi kék valószínűtlen rohamához.
Reggel aztán mit nevezve meg, úgy,
s mit szólítva hibátlan hangsoron?
Akkor a homlok ráncai közt a plafon
fodraival összeférhetetlen a fehér.
Mélykék ami végleg összeforrt,
vonulással az égen.

Mikor két perc pontosan elég, kiérek
a kertbe, át a kerten, a fészerbe be,
visszaakasztom helyére a most újra
ismerős testet, de még van időm.
Felejteni főleg. Ésszerű minden.
A szögek valamivel vállmagasság felett,
s a hónaljak alatt a kéz is. Hasonítva
akkor a képkerethez, a rést még meglelem,
de a vízszintest kár erőltetni. És ismerős
most ez is: ahogy rézsut fordított fejjel
a nyári kabátot egy szöggel arrébb teszem.
Tudom a tarkó még bírja, a bokák nehézkedését,
a valószínűtlenül ép csípő súlyát.
Minden egészen, se belőle el se zavartan hozzá.

Aztán kiérek a kertbe, a kerten át, a házba
be. Ottfelejthettem volna valamit, vállmagasban,
ha mondhatnám hogy ottfelejtettem.
Ismerem, a kinti reggeli ízét, a homlok
mögött a rongyokat, de nem tűnik föl
a tarkóra feszített tenyér átható dezodorszaga.
A közjáték átmentett hangsora.

Percek múlva percekkel hátra se már.
Nem mozdul onnan, nem tolat, a kerten át.
Olyankor kileng, majd beáll egy előre lemért
súly nehézkedése szerint.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.