Az utolsó vallomás

Azt mondtad, ha ezt a pezsgőt kibontom
Majd gyorsan túllendülünk a holtponton.
Azt mondtad, a kávé helyébe lép ami elhozott,
lecsukódó pillabokrokból kitépett
s pezsdített buboréktalanul mindent, mi megszokott;
orrukra buktak tőle a nagy igények.
A pezsgő olcsó, amolyan kisboltos
Azt mondtad, habzik, s a többi nem fontos.
Azt mondtad minek várni, míg mindenünk unisex lesz,
Míg a buszon mindig másokra utalva
döcögünk a betonnapos alkonyatba,
s szemeinkben némán rezeg megfakult tulipánt nesz.
Azt mondtad, poros varázsszőnyeged,
Jutányos áron újranyergeled.
Azt mondtad, nem baj, ha elnyargalt legfehérebb lovam
S a hajamból is kikopott már a festék.
Elleszünk ló nélkül, feslett-festetlen, de boldogan;
Hisz a sötétet ingyen adják az esték.
Azt mondtad, hogy összekarcolt szíved
Értem vértelenné szelídíted.
Azt mondtad, az illatos rózsák hamar elhervadnak,
S finom bonbonok szavatossága lejár,
De szemem nyugalma ugyanúgy megtalál
Ha cseresznye érik, s mikor elrepülnek a darvak.
Mert van ideje az egyedüllétnek
De nincs már kedvünk az egyedülléthez.
Mert tudjuk, hogy jogunk van magunkban erősen hinni,
Mert másban e helyen talán nem is lehet.
Azt mondtad, te többé nem akarod elősegítni
Hogy, elhazudjanak egy újabb életet.
Azt mondtad, a mód mindig feltételes
s, hogy a tökély sosem tökéletes.
Barna hajadon tétován csúszkált a gyertya fénye,
Kezem a csipkés, fehér abroszon feküdt
Íriszünk fehér udvarában egy válasz reménye
Lángolt, s lüktetett a szobában mindenütt.
Azt mondtad múltunk a hallgatás.
Ez volt az utolsó vallomás.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.