Kaland a klasszikuson


itt északon
igen gyakran megtörténik
főleg novemberben és
január táján
hogy az ember úgy van
nem bírja napfény nélkül
tovább
ilyenkor a szív
délre vágyódik és a messzi
gyerekkorba néz


még nem buszoztam, csak
az iskolából haza,
bár odáig egészen.

egy délután, hogy nem,
- szórakozott gyerek
gyönyörű időben -
a verőfényben valahogy
elvétettem a járat büszke
számát (konok fekete helyett
lángoló vörös), és mint
állatkölyök, akit ketrecben
visznek,
ámultam átrobog
a megállónkon,
megállás nélkül,
a belvárosba.

a járókelők között
egy öregúr, öltönyben,
kalapban -
mukkanni se mertem,
pedig hogy elterveztem:
"bácsi,
tessék segíteni, kicsit
eltévedtem itt a nagy
forgatagban."
továbbment.

az oszlopot, ahol álltam,
így senki se ölelte,
a miskolci szimfónikust (plakáton)
így még senki se siratta.
tacskó voltam,
gyáva nyúl,
utánajárni a titoknak,
ami odacsalt.

agyamba úszott, a villamos
utcánk előtt jár és habár
egy suhanc rámröffent:
"ha nem szállsz, ülj
a seggedre!",
hazaértem.

most, hogy már nem buszozom,
- tudom, milyen porosan klasszikus -
de miért tagadjam,
hogy néha azt kívánom jönne
egy másik, ugyanaz a busz, vinne
ne a bel- de a külvárosba,
alvóvárosba,
falvakba,
tovább,
álmos úton forró vízközelbe,
és ott leszállni öltönyben,
kalapban, sétálva sétálni
ismerős idegenek között,
bort inni,
meg ne tántorodjak,
hogy ne jussak haza
csak majd a végén.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.