Múlt, jelen s... jövõ?

Janus Pannonius lantja zengett hajdan
s Balassi folytatta a költészet hagyományát
így indult el valami a zűrzavarban
s teremtette meg egy nemzet dicső múltját.
Berzsenyi küzdött, mikor más hallgatott
Kölcsei megalkotta nemzetünk himnuszát
Petőfi megújította, mit elődei elkezdtek
s Arany is megkapta maga méltó nimbuszát.
Vajda János kitört az elszigeteltségből
elhozta hozzánk, mint senki más nem mert
síkra szállt Ady, előtört a semmiből
kitartott végig, végül pedig csatát nyert.
Babits versbe foglalta az egész mindenséget
túlszárnyalni senki nem tudta őt
majd megjelent végül Kosztolányi
s elhozta a magyar költészetnek a jövőt.
József Attila írt... olyat, mit senki soha
felülmúlni nem tudott
kinek fájdalmát megérteni senki nem volt képes
s kinek nem íródik újra még egy sora.
Illyés is egy volt a rengeteg nagy közül
s vele együtt szállt Szabó Lőrinc és Tóth Árpád dala
betöltöttek mindent, hangjuk mindenhová elért
s ledőlt előttük a meg-nem-értettség kőfala...

De a lánc egyszer csak megszakadt
a nagy hangok hirtelen elnémultak
kik addig betöltötték a lelkekben az űrt
mind eltűntek, elhallgattak vagy meghaltak.

Csend van...
Elhervadt virágok s elhalt avar
a múlt nagy magyar költőinek sírján
s felettük néhány kósza, halovány árny
kik emléküket őrizni próbálják csoda után sírván.
A hangok már nem szólnak
néma s kihalt a költészet
e monoton, üres világban már
semmit nem ér az egykor szent, magasztos szó: művészet.
Itt állunk, üres, sóvár, halottra vált lélekkel
a szívekben végtelen, örök, leküzdhetetlen félelmekkel
s várunk valakire, kibe szorult elég
bátorság és tehetség, hogy kitörjön
s a nagy elődökhöz méltóan éljen e Földön.
Míg a nagyokkal együtt a költészet is halott
nincs fény sehol, csak sivárság mindenfelé
de amint feltámad, csoda történik legott
szivárvány tör az égre, s a költészet
újra elfoglalja majd méltó helyét...
De mikor is támad fel végre
az évtizedek óta halott magyar költészet?
Mikor nézhetünk fel reménységgel az égre
hogy az embereknek jelent még valamit a művészet?
Talán már él, s holnap eljön messiásként
a költő, ki majd újít s reményt hoz
talán az idő soha nem is jön majd el
s a nagyok sírjait csak tovább lepi
az enyészet és a kosz...

Várakozás...
Valamire, minek mibenlétét a világon senki,
de senki nem tudja.
Reménykedés a nagyok elhaló hangjának
árnyékában, a ködben, a kilátástalanságban
hogy összeállhat még egésszé
valami, mi ezer darabra tört
s kacatként, szemétként hever agytekervények
elhagyott raktáraiban immár
évtizedek óta...

                                               2005. 12. 11.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.