A nõszirmos kép

Találkoztunk. Igen szeretett. Nem úgy. Máshogy. Ő igazán. Lohad figyelmem.
Bort ittunk. Kicsi időt elbeszélgettünk. Magam sem tudom mennyit, most
volt nem rég. Bölcsen elment. Fura ez a sejtés belül. Ez a fullasztó
csend. Mosolyognék, de csak ez a váladék termelődik itt a szemem
alatt.

Itt a szemem alatt.
Te tudod. Itt a szemem alatt,
istenem.Korhadó fa, te tudod.
Korhadó fa és víz folyik le, az álca mit kitaláltam,
hogy itt lehessek ebben a térben, ebben az űrben.
Köszönöm. Most félsz, ugye? Nem, csak fázom.

Volt ringó csípőm hajlatán, majd kéklő szirom fuvallatán,
majd kopogó üres székeken, a sárga fal jön énnekem;
betonba csúfolt árnyakon, izgága füstös sálakon,
Bozontos fésüs bérceken, beretva éles kérgeken.

Megújulsz, s itthagysz hajnalon, bólint a fagylalt olvadón,
Megérint, tüdőmben kedvesen, a levegő, idő, kegyelem,
Te tudtál élni parlagon, sötétben kélni utakon,
Megállj, hallgasd, hogy enni kér, a síri, puha szenvedély.

Megérint, s kibúj alólam, önnön fátylamon barangoltam,
Az amit így megismertem, bár itt van benne a fejemben,
A virágokkal elengedem, szabadon, kékség nyugszik vállamon
Méhem, vállam szerte-szét súgja a nőszirmok igézetét.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.