Angyalajkú

Úgy hívlak, "a tejútrendszer legtündöklőbb Amethyst-köve".

Fejemben -mint mindig- a te hangod visszhangzik.
De, hiányozni hogy tudsz, ezen maró kínnal,
ha bőröd érinteni nem tudtam soha még?
Ha belehalnom nem kellett még, melegét érezvén?
Oh, csak magamat tudnám annyira szeretni, hogy
téged ne imádjalak, íly esztelen módon…

A poros utcákat járva, az árva pocsolya is a te arcod tükrözi,
s az az áldott, ódon fűzfa… mily hajlatos a teste,
méla ágak mögött is csak, téged rejt a törzse.
Nézd! A felhők üveg vásznán, ezer madár táncol, s
a nevedből a kékre, égi jelet mázol.

Hogyan érjelek el, ha karomat magasabbra nyújtván is, csak e
komisz üresség az, mit kezem szakadatlan lel?
Merre keresselek, ha tapogatózván is, csak a vizszinű homály az,
mi magához szoritva ölel?
S, én töprengek. Töprengni pedig ily formán, hajh, de nem szeretek.
De töprengés az élet, s magamat élni vélvén, csak tovább töprengek…

A Gondviselés hogy szakithatta, e kinccsé magasztalt álomegységet,
íly távoli felekre? Az ur fájdalmától, most hogyan térjek békémre?
Mondd meg nekem, angyalajkú, egyetlen szerelmem!
A szívem lett íly érzékeny, vagy csak e világ lett oly rideg,
hogy lelked megízlelvén, már vakon hiszek benned?
Szemem lett íly beteg? Vagy tán, pont most gyógyult volna meg?

Nálad szebbet a képzelet sem tud már munkálni, s, oh,
e gyönyör, lényed úgy építi, hogy bűvödtől nem bírok hátrálni.
Hát így látlak én téged… akármerre járok,
és addig kereslek majd, amig rádtalálok.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.