matyicica@citromail.hu

Kinyitottam egyszer az ajtót,
És te ott álltál előtte.
Együtt tisztelegtünk,
Kékre festettük az eget,
Nem sírt ránk ónos esőt,
Csak súlyosan ránk bökött.

Én bokádhoz szórtam lelkemet,
És te kérdezted: enyhült tán bánatom?
Átléptem letört gallyakon?
Talán ló rúgott pofán?

Én előhúztam zongorám
Bús zekém alól,
És mint ló, ki alig várja már a nyihogást,
Vágyam táncoltam el
Ujjaimmal a fehér csontokon,
Hallod babám?
Buján
Mint vár, ha áll hegyen,
Mint kezem, ha csípődre jár,
Mint cipő, ha nincs már lábamon,
Mint pap, ha levet csuhát
Ott reszkettem reszketeg
E galaxis e fix-közepén,
(Mely mindig csak száll- forog)
És rajtam hintáztál
Alattad lötyögtem én
Szemembe sírtál víg könnyeket,
Vállad vállamra nehezült
Víg fogad kocogta el
Fogunkon
Mit más csak néha
Hegedül

Aztán egy tehén színű színáradat
Akár búgócsiga zúgta felénk
Talán mint a görög Istenek
Mint Hermész, ha lábán
Csonka csont fityeg
Mint a zúgó tenger
Ha szárazföldi patkány
Istene
Úgy Zúgtak e hangok
És színük dús emlékezés
Ugye emlékezel?

Aztán szilánkokra tört a pillanat,
Mint kínai váza, ha túl sokat billegett,
És túlsúlyba került a levegő
Váza-popsija alatt,
S lehullt alant
S Faragott kőremek
Szilánkra zúzta
Mint lelkedet e hazug, rusnya pillanat.

Talán nem is akart lehúzni
E sors-gravitáció
E lélektelen mágnesvasút,
Melytől szakadni szemtelen
Sem tudhat szüntelen
Kéjre hajló
Szíved tört lapátkezed.

És kiömlött a keserű nyál- e póknyaláb, - e nyálkalég
Kisírta szemét az ég

És ott álltunk egyedül
Egyedül te
S egyedül én
A pókfonálnyaláb hegyén





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Kötetben: pókfonálnyaláb