Isten nem nagymama

1.

Azt hiszem, Isten nem valamiféle jóságos nagymama,
hogy örökké a kívánságaidat lesse, vagy, hogy,
mint pesti unokáitól hazafelé vonaton némelyek, kik a szatyrukból szüttyögve előkotorják,
golyóstollukat, szemüvegüket, ezer éve félbehagyott kereszt-
rejtvényét folytassa, unalmában magát is meglepve ontsa magából
a jobbnál jobb megfejtéseket.
Inkább emlékeztet engem az egyik nagypapádra.
Arra, amelyik fokozatosan őszült meg:
a bajusza egyik fele még fekete volt, amikor a másik fele már fehér,
és játékból folyton összekuszálta,
amiket már te ezerszer rendbe tettél.
Eltűntette a családod előszobában hagyott papucsait,
vagy az asztalról a terítékeket például rendre ellopta,
csak hogy utána te évekig kereshesd őket halkan magadban káromkodva.

2.

Emlékszem, egyszer egy szokatlanul hosszú nyáron
az örökké hűvös konyhában állt
(Emlékszel?) egy pohár folyton jéghideg csapvízzel kezében, aminek
utolsó pár cseppjét egy óvatlan pillanatodban mindig fejedre löttyintette.
Közben valami kedveset is mondott, majd adott egy barackot fejedre.
Másszor (Emlékszel?) a nyikorgós szúnyogháló ajtaján keresztül nézted hosszan  
homályos körvonalait,
ő pedig belülről téged, talán térded (és szíved) plezúrjait,
aztán szólt, hogy gyere, öntözzük meg a paradicsomokat, meg a szőlőfürtjeit.
A kerti csapból az egyre súlyosabb vasvödörbe vaskos sugárban ömölve zúdult a víz,
mindig tudta, mikor kell úgy elzárni, hogy te még éppen elbírd.
Nem szeretett tanítani.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.