MELLYET KORCSMÁBAN SZERZETT AZ KEDVESNEK KI ÕTET OLY NAGY BIZONYTALANSÁGBAN HAGYÁ ÉS.... STB.

Nem érek tehozzád. Tejfölfejér orcád
      fintorog, ha rád vagyok
hangolódva tényleg, s nem csak neonfények
       műhevében vartyogok.
Lényem – mily unalmas (bármikor elalhass!) –
      felderül, ha szád gagyog.

Szeplőképű perverz közönyöddel felversz,
      pihenni nem hagysz soha:
kábuljak csak sörtől, tengerszívem böjtöl
      (ez ám Ámor balsora),
okádékba fekszek, fetrengek, tülekszek –
      fülön szúr buszharsona.

Vagyok gazdag koldus, hol beretvált, hol dús
      üstököm busás kolonc –
öltözetem pőre, mindenem a lőre,
      pityókás vagyok, különc,
hóbortos csavargó (folyton elcsatangol),
      anyák réme, rút lelenc.

Máskor nyafka dandy kaviárt öklendi
      kártyaklubok teraszán –
rokonom nemes nép, oly mélyre nem esnék,
      hogy halzsíros nganaszán…
gyémánt, aranymáz van abban a nagy házban,
      mit jó sorsom nyara szán.

Jó, jó, csupa véglet. Mindenem tiéd lett.
      Pedig nem is létezem.
Hangom csak csalóka, rímhajlító ócska
      csüggedt játék, félszegen
bújok onnan erre, nem jutok semerre,
      nincs nekem mért lételem.

Talán más a díszlet, amely téged illet,
      ne az én korcs ihletem
görgő parazsába szökjél, (idegzsába
      nyuvassza ki szemtelen
ivar-forrongásom!) pörgő, forró nyárson
      hüledezni jer’ velem.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: Szépirodalmi Figyelõ, 2004