Súlyzózás a fürdõszobában meztelen

Gyúrok a fürdőszobában, meztelen.
A kutyák ugatnak. Dél van. Ebédidő.
Mögöttem a szennyes ruhák a tartóban
és mellette fekszenek. A jobbára tiszta kád
mellett huszonöt éves mosógép,
majdnem hófehér a fal
a majdnem kórház-zöld csempefal felett.

Szőrréteg a padlón, mindenütt. És fogmosás-
nyomok.

A harangok idehallatszódnak a tornyokból.
Lassa fejem felé emelem súlyaim,
ilyenkor óhatatlanul eszembe jut, hogy
valamiért az univerzum színét is ilyen
tompán mocskos vas-színűnek képzelem.
Összekoccannak néha fejem felett
az albiból lopott kilók, a csöndben visszhangoznak.
Nyögök.

A tükörben nézem magam, a libabőrös izmokat,
a majdnem tökéletes számat (van rajta egy kis dudor,
ki tudja honnan), a majdnem tökéletes alakomat
(a felsőtest és az alsótest arányai nem épp
az aranymetszés szabályai szerint alakulnak,
a hasam pedig, tudom, tudom, lassan kacagó puttók,
vagy bélférges éhezők bendőjére kezd hajazni.)
Nyögök. Ezért gyúrok és épp ezért nézem
a tükörben önmagam. Ez a problémám, ezen dolgozom.
Ezért éhezem.

A tükör alacsonyabban van, mint én,
szüleim apróbb termetéből fakadóan
nem látszódnak benne a fülcimpák feletti részek.
Az összekoccanás miatt talán egy kovács-,
vagy ácsműhelyre gondolok, miközben gyúrok. Nyögök.
Az izmaimat figyelem, látom, hogy emlékeznek.
Emlékeznek minden kínzásra, sebre.
Izmaim a munkától egyre feszesebbek. Kihúzzák maguk.

Erősen borostás arcom és erősen ritkuló hajam van,
bár most épp egyiket sem látom, de éppen elég, hogy tudom.
A kissé féloldalas hasfalam épp olyan, mint a farkam,
fiaim, lányaim átmeneti bunkere, ami félig körülmetélt állapotban balra lóg.

(A hasfalamról akkor bővebben: baloldalt erősebb.
Talán, mert tv-zés közben állandóan az erkélyajtónkon túl,
az udvart néztem, talán mert vártam valakit haza,
talán, mert egyre ritkábban nyikordult kapunk, mert megérkezett.)

Egy hajhab és egy borotvahab flakonja közt pózól
szenvtelenül, flegmán, de közben álszerényen mosolyog,
mintha fotóznák.

Nem túl nagy, de szerencsére nem is kicsi.
Közepesen vastag. Panaszra semmi ok.

Nyögök megint. Mintha a két flakon, a képkeret, előrevetítené
a csendélet főszereplőjének sorsát. Nyögök.
Félig hangosan-félig magamban számolok.
Ötvenig jutok, aztán eszembe jut, hogy Krisztus száját is
csak egyszer hagyta el panasz, ha jól tudom, tehát folytatom.
Hátizmaim elernyednek, megfeszülnek.
Magamban számolok, összpontosítok: levegő befúj, kifúj.

Kár, hogy nincsen több hajam, most biztos
jobban tudnám utánozni a feszületen elszunnyadt Krisztust,
az egyre súlyosabb vasdarabok ellenére, égbe vágyó,
karjaival madárszárnyként csapkodó fiút.

Izzadok. Lihegek. Miközben a tükörben vizsgálom
görbe, eltorzult, kissé felemás arcomat, meggörnyedt testemet.

Még pár percig pózolok,
azután súlyzóm puhán leteszem,
majd beszállok a kádba tusolni,
s a vízsugár alatt kéjesen mosolyogva nyomkodom bicepszem .





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.