mindig van

úgy lennék ezelőtt egy évvel
önmagam.
hinnék, s szeretnék
ugyanazon hévvel
és álmodnék…
…álmodnék életet,
bíznék csodában, Istenben,
s nem kéne szégyellnem
magam…és téged…
és ezt az egész őrültséget…

én nem fogok könyörögni,
sem a képedet kiölni
magamból. mert Te vagy
ott belül a plazma,
Tőled van jellemem
megtapadva.

’sajnálom’…
hányszor skandálom
még őrült reményekkel,
pedig érvekkel
s ellenérvekkel annyiszor,
de annyiszor…
és mégis könny…
hazudnék, hogy csak öröm,
bár nem is bánat…

úgy okolnálak!
olyan egyszerű lenne!
de minden hibád összevetve
is angyal vagy …hozzám…
rádfognám,
de rögvest meg is bánnám.
ne bántson Téged senki.

s ha vissza lehetne tekerni…

nem lehet…

és szeret…

és vérzik szakadatlan…

de nem adnám fájdalmam,
mert ebben élsz…

ennyi maradt belőled…

most már nem kérek Tőled,
csak köszönetet és hálát érzek
és emlékül-vagy magyarázatként-
írtam egy verset…
hátha majd megérted…

(de ha most hullani kezdene a hó
és dobnál egy e-mailt, mint akkor,
biztosan feltörne belőlem a sírás,
s az összemosódott írás
a képernyőn azt mesélné:
van remény)






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.