A fej kiöntése

1.

Eszembe jut egy régi verssorom
(Panaszra semmi ok)

Csak mosolygok rajta most,
és a bolt legolcsóbb ízű kávéját szürcsölöm.

2.

Egy celofánnal bebugyolált rezsóra súlyos fémvödröket rakunk
sunyi, ragacsos viasz forr láthatatlanul bennük.
A rezsó fekete korongján korommá égett viasz füstjében hallgatunk.
Odakint viharos erejű a szél,
az ablakok tehát becsukva. Konténerbörtön.
Ólomszürke füsttől, a forró felhőtől köhögünk, büfögünk, fingunk.

Ketten vagyunk, hogy lássuk önmagunk.

Aztán bekapcsoljuk a rádiót.
A sztárok ajándékát, az ajándékok sztárját hallgatjuk.
Ha nincs más!
Beszél a semmiről, amit a fejében hall: csak kinyitja a száját
és kiömlik a fekete, ütött-kopott hangfalak rácsán
ez az évezredes recsegő űr. Istenek ásítása.

Hátunkba szúró fájdalommal mélázva
a térdünkön tartott gipsz-szarkofág felé görnyedünk,

a fej kiöntése a legnehezebb, a kezeké a legkönnyebb és legunalmasabb.

és együtt érjük el a mélypontot,
keserűen elröhögcsélünk magunkban
nyomorult, éppen összeomló életünk szilánkjain.

Még élvezzük is szinte már,
ahogy a konténer koszos padlójánál is mélyebbre csúszva
csak a négy órát várjuk, mintha az megválthatna minket.

3.

Ha eljön végre, Pisti átöltözik, aztán beköszönünk a főnökeinknek.

Hárman vannak, egy család.
A műhely meg a mennyország –
a konténerhez képest káprázatosan csodás világ,
egy konténeren túli szféra. Tündérekkel, dinoszauroszokkal,
megrendelőkkel, filmrendezőkkel; maga a rend, jólét, és nyugalom szigete.

A főszobrász fogínysorvadásos mosolyával
olyankor minket kiküld, nyílvánvalóan
zavarná őket a diplomám,
meg az üzleti titkaik minket,
mikor megkapjuk az órabért.
(És néha majdnem mindet.)

4.

Hát egyszer azt látom, mikor a konténerkulcsot kérem el,
hogy épp egy hatalmas, ember nagyságú péniszen dolgoznak
ezek a komoly, kopasz, zsugori mesteremberek!

Azt a cirkuszt, azt a kuncogást, azt a pókerarcot!
Képzeld:

A pénisz alkatrészeit bánatos pofával, mégis serényen kasírozta az egyik,
a másik épp egy másfél mázsás disznófej nagyságú sikamlós herét pacsmagolt valami rózsaszín lével,
a harmadik meg a makk bevágását csinosítgatta egy éles vésővel óvatosan
(látszott, hogy imádkozik, nehogy bármi szembe köpje).

Mosolyogva hajtottam be az ajtót.
(Panaszra semmi ok.)

Később, mikor meséltem Pistinek,
már a Lukomina (?) téren telitüdőnkből röhögtünk,
és közben tiszta szívünkből ragyogtunk, emlékszem,
a félig lerombolt ház egyetlen még álló falával labdázó
mackónadrágos dagadt srácnak is köszöntünk,
(Ez persze hazugság: sohasem tettünk ilyet,
akkor sem, csak röhögtünk rajta, ő pedig ránk bámult.)

Azután a hosszú Róna utcán
a szokásos kávénkat meginni
egy apró kis boltba battyogtunk,

hogy kezünkben a kávéval,
ruhámon a viasszal, szememen a félig átlátszó fáradtság-hártyával,
a jól bevált kukához érjünk, Pisti nyugodtan cigit sodorjon magának,

és a buszig sétálva kezünkben kávéval, cigarettával
beszélgessünk csendesen.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.