|
Először azt hittem, ház vagyok.
Magamba néztem csupán,
és pókháló-ruhás bútorok
bámultak vissza reám.
A sarkoktól félve húzódtak el,
rakásra gyűltek a tető alatt,
egyetlen szobám centrumában,
szorongva vizslattak ajtót, falat.
S rájöttem, inkább fal lehetek,
kőből, agyagból büszkére rakva,
szilárd, fémszürke határvonal,
mely a külső világot leválasztja,
majd a könyvszekrényre pillantottam,
hol duzzogtak dölyfös lexikonok,
kornyadoztak a kalandregények,
penészt tápláltak a fedőlapok.
Ablak szerettem volna lenni,
akár egy percre vagy kicsit tovább,
a fény szövetéből mintát véve,
világosságot, harmóniát,
engedni oda, hol tikkadt a csönd,
s az emlékekből a kontár idő,
kollázst készít, tájképet mázol,
mint dilettáns, örök műkedvelő.
Széttártam üvegszárnyaimat,
de az eleven ragyogás helyett,
gomolygó arcú, ősi sötétség
lopódzott, siklott közelebb,
kéjesen falta fel házamat,
könyveket, bútort, ódon szobát,
az ablakot végül apróra törte;
tízezer szilánkon kúszott tovább.
Szétszórva, akár a cserepek,
ziláltan várom a változást.
Valaki egyszer összeszed,
a darabokból pedig, mi mást;
ablakot készít egy tükörszobára,
így játszhatom újra a fényeken.
Prizma leszek, a tündöklés bábja,
és lefestem, milyen a végtelen.
|
