|
már kinyíltak a veronikák is
mire hazatértem… „Deo gratias”
óvatosan lépkedek közöttük,
hogy le ne tapossam kéklő testüket.
szívós apróságok, felfelé törekvő,
égre nyúló virágokkal.
szeretem őket, közéjük feküdnék…
keresem a leghalványabbat,
hogy átérezzem mulandóságomat,
életem határait, az idő szorongatását…
megfonnyadt, színevesztett vadvirágok,
így végezte rövidre mért ifjúságom is?
„Credo in Deum,
Patrem omnipotentem,
Factorem caeli et terrae.”
nem értem, nem tudom megmagyarázni,
hogyan olvadtam ebbe a szikbe,
mely jókora dühvel aszalja bőrömet?
hozzáillőnek érzem magamat,
illatos útifű émelygős levelének.
lepihennék egy vájat aljába,
hallgatnám tücskök muzsikáját,
átélném e gyilkos nap varázsát…
nem lehet, mire letérdelek, eszembe jut,
hogy tele vagyok félelmekkel;
irtózom a hangyák táncától testemen,
a csalán csípős természetétől,
a katáng mérges szálkáitól ujjbegyemben…
július rég elhervasztotta a puszta füvét,
zsengéi eltűntek, legelője néptelen,
ritkuló jószágait karámban őrzik...
mi is abban élünk, emberkifutóban,
mindent megevett a túlfűtött nyár.
vágyom az őszt, mely ezerszínével
lenyűgöz és új erőt ad… talán.
szeretem az életet! jó volna túlélni
a magam módján, csendben…
bukott korszak gyermekeit
ritkán jegyzik emlékkönyvbe.
In spiritu humilitatis credo in aeternam!*
míg a mindenség tágul,
Isten beszippantja levegőjét…
belegondolni sem merek mi lesz velünk
hatalmas tüdeje összehúzódásakor,
mikor kifújja magából a feltülemkedett,
semmirekellő emberiséget…
„Kyrie, eleison!”
irgalmazz megtévedt gyermekednek!
része vagyok teremtett világodnak,
hol nekem is nyit a veronika…
engedd sokáig csodálni színeidet,
közülük is a legszebbiket… a kéket.
„Benedictus Deus in saecula.”
*Saját hitvallás: Alázatos lélekkel hiszem az örökkévalóságot!
|
