NAPLÓK: Holle anyó :-) Legutóbbi olvasó: 2026-10-26 03:18 Összes olvasás: 3300| 85. | [tulajdonos]: gerencsér qrvaszar meó | 2026-10-04 19:18 |
Mórotz Krisztina
Fölrebben a madár
Alszik a képzeletbeli házam, meg a kertem is. Talán nem is pihen, inkább csendben figyel. Ez az a ház, ahová néha kenyérillatot viszek, hogy képzeletbeli lakóit jóllakassam vele.
Mintha elfáradtál volna — nem is tudom. De az is lehet, hogy én fáradtam el. A másik fáradtsága olykor ránk ragad, és már nem tudjuk, ki kezdte. Hét hónap telt el azóta, hogy nem írok. A nem-írásba fáradtam bele, de most már a lábadozás ideje jött el. Az udvaron őszirózsák szenderegnek, egy levél pörög le az öreg diófáról, és hirtelen eszembe jut, amit egy hajnalon mondtál nekem... Érzem a köztünk levő távolságot, amit egyikünk sem akart, csak valahogy lett, magától. A távolság akarta, hogy legyen? Nem, nem akarlak elfelejteni — főleg most nem, amikor alig szólsz.
Szeretném megsimogatni a hátad, igen, és szeretném, ha órákig beszélgetnénk szavak nélkül, és mégis értenénk egymást. Két idegen lennénk, akik váratlanul rájönnek, hogy egy korábbi életükben egymáséi voltak. És egyszer ez a mostani élet is korábbi élet lesz.
„Ősz van” — szólsz. Mintha Babits különös hírmondója lennél. Azt mondod, amit tudok, mégis szíven ütsz vele.
Eszembe jut, hogy azt a rétet még nem írtam le neked.
„Nem baj” — mondod.
Itt az ideje, hogy megidézzem.
Rét, akkora hársfákkal, amelyeket nem lehet átkarolni egyedül; kell egy másik ember, hogy összekapcsolódjanak a kezeink.
„Akkor nem is rét, hanem liget?” — kérdezed.
Jó, legyen liget. Hársfatea beteg torokra. Régi kályhán sülő gesztenye illata. A szemed színe a gesztenyéké.
Ne szólj, csak nézd azt a madarat, ahogy a többi közül felrebben... Őt a nyugtalanságra választotta ki a madarak istene? Azt az egyet...
És mi mégis vak kerítések vagyunk?
És hol a kapu ezen a kerítésen, vagy legalább az a rész, ahol hiányoznak a lécek?
Az őszirózsák derékszögben hajolnak — lilák, köztük mályvaszínűek.
Ma éjszaka november lesz, és mi még mindig kint ülünk.
Hajnalonta ködcsípkedésre ébred a vidék, és vadlúdcsapat húz dél felé.
Nem szeretem azokat a házakat, ahol nem érezni az emberek illatát...
Leveszem a cipőmet, belegyűröm a csíkos zoknim, és ott állok előtted mezítláb.
A madár vagyok, aki fölrebbent.
És legyőzve a távolságot, visszaszállt hozzád.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!
1.
2025.11.22 11:18
Gerencsér Anna - szerki -- meo | Fölrebben a madár
Válasz erre Kedves Krisztina!
Vagyok, aki vagyok (és ezt most nem idézetnek szánom), itt jelenleg szerkesztő, a többi nem számít. Szerkesztőként pedig igyekszem a legjobbat nyújtani neked is, mindenki másnak is, akinek írok. Ezt fogom tenni továbbra is. :)
Üdvözlettel:
Anna
A fenti posztra érkezett válaszok: piciluca@gmail.com
2.
2025.11.20 22:22
Gerencsér Anna - szerki -- meo | Fölrebben a madár
Válasz erre Kedves Krisztina!
Azt kérdezed, ki vagyok. Mint minden ember: fenség, észak-fok, titok, idegenség, lidérces messze fény.
Senkinél nincs minden rendben. De mindenki hordhat a lelkében vízre írt ígéreteket, tóparti bokrok levelének hátán lapuló, aranyszemű békát, az eleven húsba temetkező üvegszilánkokat. És az álombéli alakok néha éppúgy kötelet fonnak az ember nyaka köré, vagy megragadják a kezét a zuhanás első pillanatában, ahogy a valódiak. Mégis, a világ könyörtelen törvényszerűségekre épül, és minden vágyunk ellenére sem tudjuk szavakba önteni a kétségbeesés ízét vagy a remény dallamát.
Nincs mitől félnem, mert ami riaszthatna, köntössé szelídítem a vállamra, késsé kovácsolom a markomba. Ha elborít is a sötétség, lesznek árnyak, melyek átvezetnek a semmin. Én mondom neked, ne félj: megtalálod még az útelágazások törékeny egyensúlyát, a váratlan csoda édes fájdalmát, a vízre hajló ágak csendes békéjét.
És ha távozni kell, nem csak a zokni foszlik le majd rólunk, de evilági lábra sem lesz már szükségünk.
Üdvözlettel:
Anna
A fenti posztra érkezett válaszok: piciluca@gmail.com, piciluca@gmail.com
3.
2025.11.20 16:30
Gerencsér Anna - szerki -- meo | Fölrebben a madár
Válasz erre Kedves Krisztina!
Az első válaszában további részleteket kért, úgyhogy megírom azokat.
Ami például tökéletes így, ahogy van: "Jó, legyen liget. Hársfatea beteg torokra. Régi kályhán sülő gesztenye illata. A szemed színe a gesztenyéké.
Ne szólj, csak nézd azt a madarat, ahogy a többi közül felrebben... Őt a nyugtalanságra választotta ki a madarak istene?"
Amiért jó:
- Gyönyörűen összeáll az átmenet, nem véletlenszerű dolgokat mond, hanem mindegyik szervesen kapcsolódik az előzőhöz. Liget - hársfa - forró tea - sülő gesztenye - gesztenyeszín szem - amit ez a szem néz: ez egy töretlen asszociációs lánc, és mint ilyen, nagyon természetes és hiteles hatást kelt.
- Remek a hangulatfestés. Fákról ír, aztán a fák terméseiről (hársfavirág és gesztenye), és mindkettőt egy őszies képbe építi be (a torokfájás is hideg időt idéz, a sült gesztenye pedig kimondottan őszi végi/téli csemege). A kályha otthonosságot, meghittséget sugall, a forró tea és étel szintén. Ez így együtt szép, bensőséges, szomorkás hangulatot teremt.
- "Őt a nyugtalanságra választotta ki a madarak istene" - ez a mondat sokkal jobban átadja a magányosságot, mintha egyenesen kimondaná, hogy a madár magányos. A "madarak istene" sorsszerű és kicsit misztikus hatást kelt, és emiatt a nyugtalanság itt az ideiglenes stressz vagy a feszültség helyett egy permanens lelkiállapotot, létállapotot fog jelenteni. Régebben talán úgy mondták volna, "nyughatatlan szívű". Akárhogy is, szép, szentimentális kép a szó legjobb értelmében.
Ami lehetne jobb:
- "Hét hónap telt el azóta, hogy nem írok. A nem-írásba fáradtam bele, de most már a lábadozás ideje jött el." Mindenki tudja, hogy az irodalmi művek nem a fán teremnek, hanem mindegyik mögött ott van egy művész, aki leül és megírja. De, még azokban az esetekben is, amikor a mű alanya és az író megegyezik, kiveti az olvasót a történetből, ha az író megjegyzéseket tesz erre a folyamatra. Ha az írásról akar írni, akkor írjon arról, de ha egy kapcsolatról, a melankóliáról, egy érzésről, akkor csak megtöri a hangulatot, ha egy-egy mondat erejéig az írásról beszél. Az olvasó beleéli magát a műbe, látja maga előtt a házat, az őszirózsákat, a fákat - és akkor egyszerre eszébe juttatják, hogy nincs ott semmilyen fa és virág, csak a művésznő a laptopja előtt...
- "Mintha Babits különös hírmondója lennél." Az intertextualitással önmagában nem lenne baj, de ha az utalás nem épül be szervesen a történetbe, akkor úgy fog hangzani, mintha az író csak villogni akarna a műveltségével. Itt is úgy hangzik, még úgy is, hogy bizonyára nem ez volt az eredeti szándék.
- "Nem szeretem azokat a házakat, ahol nem érezni az emberek illatát..." Értem, mire gondolt, egy belakott otthonra, a sülő kenyér illatára, teára és hasonlókra. De ez a megfogalmazás inkább testszagot idéz, vagy a népmesék sárkányát ("emberszagot érzek!").
- "Leveszem a cipőmet, belegyűröm a csíkos zoknim, és ott állok előtted mezítláb." Miért? Nincs a szövegben semmi, ami értelmet adna ennek a tettnek. Feltételezem, magának jelent valamit, de az olvasónak nem fog. És bár bizonyára vannak olyan olvasók, akik nem bánják, ha nincs értelme az eseménysornak, ha cserébe jó a hangulata, nagyon sokan vannak olyanok is, akik egy ilyen mondaton csak fennakadnak.
Végigmehetnék egyesével az összes mondaton, de szerintem ennyiből már egyértelmű, mire gondoltam. Ami azt illeti, hogy nem fogja átírni ezt a szöveget: természetesen nem kell. Mindazonáltal a Dokk nagy előnye a közösségi médiával szemben, hogy itt szakmai véleményeket is kaphat, nem csak tetszik/nem tetszik jellegű kommenteket. Kár lenne elvágnia magát ettől a lehetőségtől csupán azért, mert nem minden vélemény maradéktalanul dicsérő.
Üdvözlettel:
Anna | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
