A gondolattul…
Élt eccer, vót eccer egy szegény vándorlegény. Szana s szerte járta a világot, s mindenütt ragatt reá valami, hol valami fortély, valami szakmabéli hasznosság, hol meg csak a kosz. De azt is megbecsülte, mert az idegeny kosz vót, s hát az jobb mint az otthoni kosz. Idegenbe minden jobb, há nem? Há’ de! Maguk nem tapasztalták még?
No, eccer elvetődött egy olyan országba, hol lopó vót a király s lopók vótak a vezetők. S hol lopó a király s lopók a vezetők, ott a Dárijus összes kincse is csak borravalónak lenne elég a gazdagnak, s igenigen sok a szegény. No, hát itt se vót elég az annyi, mindég több kellett vóna a nagyoknak. Ki is vetettek azok ebadót, füstadót, útadót, házadót, haladót, vízadót, sáradót, véradót, de még tán a levegővételt is megadóztatták vóna, ha az eszükbe jutott vóna. Többféle adót mán én se nem sorolok fel, nem akarok ötleteket adni idehaza sénkinek se! No, nyögött is a szegény nép, az istenadta, de errefel a nyögésre is adót vetett ki a király, s még a beszédre is, a szavakra, ahogy az illendő, ahol visszapofáznak. Vót is nagy csend ótánmán!
No, menegetett a mi vándorlegényünk, menegetett ebbe a csendess, szegény, idegeny országba, s haladtába egy patakához ért, s azon álló hídhoz ért. A híd előtt állott egy csapat morcona darabont, kik szedték a hídadót. De ollyan rongyossak vótak azok hajják, hogy a köpcijük is kilógott a fótos gatyájukbul. Feleségre se tellett nékik, mer nem bírták vón étetni az asszonyt s a pulyákat, de fótra se tellett nékik, mer odaatták adóba a királynak a fót árát is. Nékik mán csak a szógálat maratt, s ha éhen nem vesznek hamarost, bizony sokáig szógálnak még a királynál, nékem elhihetik! No, te vándorlegény, fizessed csak megfele a hídadót, monta az egyik darabont, s úgy is vót, megfizette szó nekül, s egykicsit mosolygott is mellé. Hejj, de meglepőttek a darabontok, lám itt egy idegeny ember, ki mosolyogva adózik, hogy az édesannyanesirassa! Hát hogy lehet e? Pedig mán egykis veszekedéshe s verekedéshe készültek vóna, mivel igencsak vicketett a tenyerük. Tán a királyra haraguttak, azér, csak még nem tutták? No, aszmongya egy másik darabont, te vándorlegény, fizessél csak a hídon tett lépéseid után is adót a királynak, de izibe! Aztat is odaatta a vándorlegény szó nekül, sőt, még azt is megtódotta egy újabb mosollyal a bajussza alól. De mán eztet egy darabont se tűrhette el, s kivetették reá az útadót, a bocskoradót, a kőadót, az árokadót, a madárfütty adót, s mindent, mi csak eszükbe jutott. A vándorlegény mindet szó nekül kifizette, s megent csak mosolygott az egészen. Hát te min mosolyogsz, te szerencsétlen, hát éppen most fosztottuk ki az erszényedet- monták a darabontok. Tuggyák, hogy min mosolygok magamba? –kérdezte tüllük- Hát azon, hogy maguk mindenbül adót szettek, de azt, hogy én mit gondolok kendtekrül meg a királyukrul, meghogy hányszor küttem el kendteket az édesanyjuk valagába, azt maguk nem tuggyák mégcsak megsaccolni se, nemhogy megadóztatni!
No, híre ment ennek az esetnek, s azóta mongyák az értelmesebbek, hogy:
„A’ gondolattúl vámot nem vesznek.” |
