NAPLÓK: Nő a lámpák mögül Legutóbbi olvasó: 2026-10-26 10:39 Összes olvasás: 39979| 128. | [tulajdonos]: Egyik-másik háznézőben | 2011-05-21 22:19 | Egyik
Már néhány órája, hogy elmentek a háznézőim – papa, mama, G. úr és kedves neje, valamint a felnőtt kor küszöbét átlépni kész gyermekük -, de én még mindig nem szabadulok tőlük.
Időnként értetlenkedve csóválom meg a fejem, miközben visszaidézem magamban a mai mustrát.
Rendre körbejártuk a két lakást, még a pincét és a padlást sem hagytuk ki. Ahogy haladtunk előre, a család ősz feje egyre kerekebb lett nagy megelégedettségében, és folyvást unokája apját próbálta faggatni megérzéseiről.
De G. úr feje nem kerekedett, ő nem érdeklődött a formáimon kívül más iránt. Amikor tehette, azt sem mulasztotta el, hogy hozzám érjen. A tetőtérbe vezető lépcsőn még a karomat is megragadta, úgy kezdett bele egy számomra érdektelen történetbe.
Elunva az egyáltalán nem kellemes taktilis ingerkedést, kiszabadítottam magam G. úr markának szorításából, és erősödő zavaromat leplezve G.-nével próbáltam meg kontaktolni, de egy igazi, amolyan nők közti beszélgetés elindításának kísérlete mindaddig kudarcba fulladt, amíg - már nem is emlékszem, milyen szövegkörnyezeteben – szóba nem került a költészet, és be nem vallottam, hogy jómagam is elkövettem már néhány verset.
Akkor G.-né szájszeglete felfelé görbült, és szikrák pattantak ki íriszéből. G. úr felismerte a kettőnk közt hirtelen kialakult szövetséget, és a család ősz feje mellé lépett. Nekem pedig az empátiám ébredt fel a frissen támadt nagy fényességben. Már tudtam, milyen G.-néként és mennyként élni ebben a családban.
G.-né hálásan viszonozta ki nem mondott együttérzésem, és élénk csevejbe feledkezve vonultunk kerti sétára a család ősz feje, a mama, a gyerek és G. úr nyomait követve.
A baromfiudvarnál akasztottak meg bennünket.
Még most sem értem, erre a többgenerációs panel-családra miként válthattak olyan fergeteges hatást az évek óta lakatlan nyúlóljaim, hogy előttük gyökeret eresztve nyúlfarmmá álmodták a gondozott kertemet.
Még G. úr is megfeledkezett a vetkőztető rám sandítgatásokról.
Szerencsémre fél óra múltán szemetelni kezdett az eső, és ez a tény adta végül a család ősz feje szájába a távozásra felszólító parancsot.
Eltelt már néhány óra azóta, hogy a papa, a mama, G. úr és kedves neje, valamint a felnőtt kor küszöbét átlépni kész gyermekük elment, és én egyre biztosabban érzem, hogy még jó ideig nem szabadulok meg tőlük
Másik
Tegnap kora este, illetve mondhatnám úgy is, késő délután volt, de ez a történek szempontjából tulajdonképpen lényegtelen, a kapucsengő követelőző hangjára ébredtem. Alig néhány perce szundíthattam el. Kótyagos fejemben még ott keveredtek az álomkezdemények az aznapi irodai történésekkel.
Lekászálódtam a franciaágyról, finoman fogalmazok, ha úgy írom, gyűrötten és igen morcosan mentem le az utcai kapuhoz. A belém nevelt udvariasság ugyan megpróbálta törölni arcomról a ki fene jön ilyenkor fagyosságát, de nem tudom, mekkora sikerrel járt.
A férfi hanyag tartással várakozott rám. Ősz szakáll, apró, barna szemek, huncut mosolyszikrák, ahogy most, 24 óra elteltével próbálom felidézni az első benyomást, ennyit őrzött meg agyam az alulexponált képen.
Rossz az arcmemóriám.
Ezt a férfit én valahonnan ismerem, kínosodott bennem, miközben felém nyújtotta kezét.
Jó fogású volt a tenyere, és az se volt kellemetlen, ahogy az érintés-ingerület végigfutott rajtam.
Hátrébb léptem, és mint minden ilyen esetben, gyors tempóban húztam fel kettőnk közé a falat. Ebben a néhány másodpercben csak magammal voltam elfoglalva. Nem jutott el hozzám, milyen néven is mutatkozott be, tudatosult bennem.
Ki ez az idegen ember és mit akar tőlem?
Háznézőbe jött, mondta el végre, illetve nem is nézni, csak kérdezni szeretne néhány dolgot, hogy továbbítsa a családnak.
Felderítő, gondoltam, és megkönnyebbültem, hogy nem kell beengednem.
Két napja nem lapátoltam ki a macska edényéből az ürüléket. Bár az én orrom, akár a saját parfümöm illatát, a macskaszagot sem érzi már, de a friss szimat kellemetlen ingerületet továbbítana az idegen agyba. Bevillant az is, hogy a vedlés velejáróját se porszívóztam még össze. Nem akartam szőrcsomók közt mustrát tartani.
Nagyobbacska sóhajjal adtam hangot örömömnek.
Tán csak nem egy férfiembert rejteget bent, kezdett volna viccelődni velem, mire én szűkre húzott szemmel vetettem oda, nem, a rendetlenség miatt nem szívesen vezetném most körbe.
Az agyam kattogott.
Ez a pasi bizalmaskodni próbál velem!
A tőlem telhető udvariassággal válaszolgattam kérdéseire, közben igyekeztem testbeszéddel ösztönözni az elköszönésre.
Ha volt is benne távozási szándék, ügyesen leplezte.
Csak dicsérgette a házat, szemkontaktusra törekedve, hogy egy palota, és már akkor is így gondolta, amikor a fotógalériát megnézte az interneten.
Erre már belőlem is majdnem kicsúszott, ha megnézte a fotógalériát, mi a fenének kérdezgeti újra és újra a két lakás beosztását, de azért szóban türelmesen idegenezettem tovább.
Nem tudom mennyi ideje ácsorogtunk már az utcai kiskapu két oldalán, mire a huncut mosolyszikráival együtt végre búcsúzkodni kezdett.
Még épp időben kerített rá sor, mert már egyre nagyobb terhet jelentett számomra egyben tartani a falat.
Az utolsó pillanatokban még új erőt adott elnehezülő vállaimnak, mert a búcsúkézfogás közben rákérdezett keresztnevemre, majd lekedveságotázva mosolygott rám, miközben azt búgta, majd hív.
Én pedig elengedtem a kezét, és a ház falán lógó táblára mutattam, hogy ott a telefonszám.
Nem jegyezte fel, megtette már korábban, mondta, az internetről.
Még néhány mondatváltás, majd beült az autójába, elhajtott, és én súlytalan sétálhattam vissza a házba, bár azóta is ott motoszkál a fejemben, mégis be kellett volna hívnom, elvégre árulok, vagy mi.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
