| Egy reggel Dablöju arra ébredt, így is lehetne kezdeni, hogy Dablöju valamire ébredt, ami váratlan, mondjuk, hogy felébredt, de Dablöju irtózott rossz poénokra ébredni, egyébként pedig kétségtelen, hogy ha valamire ébred, akkor arra, és talán ez a váratlan, a meghökkentő, ráébred, márpedig Dablöju soha nem ébredt rá semmire, tehát mégsem lehet így kezdeni, hacsak. De mivel minden igaz, elképzelhető talán egy kertben, ahol Dablöju szeretett (volna) lenni, a kert, maga a szó magával hozza mindazt, ami ő, és még többet kizár. Mindenképpen lennének benne fák meg fű, és beton semmiképp, se füst, csak ha tüzet rak Dablöju, de azt most nincs miért, hiszen legyen nyár, amikor nem vár senkit, csak maga ül ott, a kertben, ahol persze madarak is, akik igazán mellesleg tudnak repülni, említeni se kellett volna, de most nem látszanak, illetve ha más nézné, talán látná őket, de Dablöju éppen takarásban ül, eltakarja magát, de csak véletlenül, a madarak elől. A madarak meg hallgatnak, de nem cselből, hogy Dablöju ne vegye észre őket, nem lehet tudni, hogy miért. Nem énekelnek, de nem is szoktak soha. Dablöju szeretne olvasni a kertben, de nem talál igazán neki való, izgalmas történetet, amiben nagyon sok, nagyon fordulatos cselekmény lenne, amiben ráismerhetne mindarra, ami ő és ami nem, amiből megérthetné a világot, hogy miért olyan, amilyen, és miért nem ilyen, ami igazzá tehetné a kertet, ahol tegyük fel, ül, a füvön vagy a fán, ez most mindegy, ennél sokkal komolyabb dologról van szó, az életéről, ami az övé, de nem kizárólagosan. |
