(Nekem úgyse lesz naplóm, te meg úgyse vagy kíváncsi rám, nesze egy kis klasszikus.)
G: Azt gondolom, elmondhatjuk, hogy valamelyest előbbre jutottunk.
R: Gondolod?
G: Azt gondoltam, ennyit elmondhatunk.
R: Azt gondolom, annyit elmondhatunk, hogy nevetségessé tett bennünket.
G: Persze, közel jártunk a csontja velejéhez.
R: (kifigurázva) "Kérdés-felelet. Járt utat a járatlanért!" Csúffá tett bennünket elejétől végig.
G: Egyszer vagy kétszer talán átejtett bennünket, de úgy éreztem, nyertünk egy kis tért.
R: (egyszerűen) Vérünket vette.
G: Nem mondom, szerzett egy kis előnyt.
R: Huszonhét-három, csekélység, és erre te azt mondod, hogy szerzett egy kis előnyt! VÉRÜNKET VETTE.
G: No, és a kibúvóink?
R: Ó, a kibúvóink nagyszerűek voltak. "Hívattak ide?" - kérdezte. "Uram, hívattak ..." Azt se tudtam, melyik lábamra álljak.
G: Volt hat szónoki kérdése...
R: Kérdés-felelet volt, a javából. Huszonhét kérdést szegezett nekünk tíz perc alatt, és háromra felelt. Csak vártam, hogy kirukkolj a MÉLYREHATOLÁSSAL. "Mikor kezd már a MÉLYÉRE HATOLNI?" - kérdezgettem magamban.
G: És két ismétlése.
R: Ketten alig tudtunk kinyögni egy értelmes kérdést.
G: A TÜNETEIT megtudtuk, nem?
R: Fele annak, amit mondott, nem azt jelentette, amit mondott, a másik fele pedig nem jelentett semmit.
G: Meghiúsult becsvágy, sérelemérzés - ez az én diagnózisom.
R: Hat szónoki kérdés meg két ismétlés, maradt tizenkilenc, amiből tizenötre tudtunk válaszolni. Mit nyertünk ezzel szemben? Deprimált!... Dánia börtön, és ellakna egy csigahéjban is; egy kis árnyjáték a nagyravágyás természetéről, amely azonban egyszer sem ereszkedett le példákhoz, és végül egy közvetlen kérdés, amely elvezethetett volna valamerre, és el is vezetett ahhoz a tanulságos állításhoz, hogy megismeri a sólymot a gémtől.
|
