a dilettáns

az, aki végképp semmiben sem jártas,
s járatlan útra lép: eltéved. bár az
útjához jár lezárt papírtasakban
egy kis adagnyi valóságdarabka,
de ezzel szerencsétlen mit sem ér,
szegény, hiába szórja szerteszét.
a madarak lecsapnak a morzsákra,
ő megy tovább, az éhségtől látása
el-elhomályosul. a fák alól
sziszegnek rá a régi érvkígyók,
s elsiklanak nyomban a fák között,
elegánsan, ahogyan a lényeg felett
siklott el ő. most már végképp hiába
mondogatja, hogy a semmi árnya
a világ, ezzel semmit el nem ér, és
a semmit már végképp nem éri el.

lehet, hogy egyszer egy kis házhoz ér,
ahol mézeskalács a kerítés,
s akkor épp az idő se működik,
nem romlott el, csak éppen szerelik,
előjön egy mézeskalácscica,
de ez sem új, csak redundancia,
épeszű ember nem maradna itt,
de ő lefekszik és kivár addig,
amíg az alkonyat, a lusta prés
belepasszírozza a tájba, és
ostoba vázlatot csinál belőle,
innentől aztán múlik az idő, de
hiába telik el harminc nap, száz nap,
akkor is vázlat lesz csak, gyönge vázlat,
amilyen én is voltam kiskoromban,
mikor bezártak a mesedobozba.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.