Hedonista és mûkedvelõ leoninusok és leoninus-szurrogátumok

I. Party

Révület az acid partyn újra, korongoz a Martin,
  elfog a randin a hév, feldob a funky, a rave.
Füvek és porok, egy dealer javasasszonyokat mímel;
   persze a villamoson mámorod illan, oson.
Íme, ma mentes a kégli, pár haver egy hava bérli;
   vesd le a Barbi-ruhát, hasson a barbiturát!
Töltsd tele poharunk éjjel – nagyon is földi – a kéjjel!
   Ajkad-e, kebled-e full extra? A szerelem dúl.
Elhiszed? Eljön a másnap, napsugarak megaláznak,
   fejed is zúg, hasogat, nem iszol, szívsz ma sokat.

II. Ileana

Kell-e neked Tibor ózon? Még szigorúbb rigorózom:
   képek (a bónusz ebéd hozza – a lótusz – eléd).
Jár a korong karikába, s hozna világra a bába,
   játszani új szerepet, vérpadi vég, szeretet...
Béke veled, Rossini! Ezt a füvet rossz színi;
   Rosina és Figaród okíta élni, s a mód!
Bájitalát (Donizetti) szív – ama londoni – zengi;
   Puccini szinte dizőz – mód az imán elidőz,
Tosca kereszteli Callast, démoni hang ölel, ádázt,
   partnere Di Stefano, piktori kín eladó.
Prága fogadta be: Mozart, gróf uram is vele kószált;
   halld milyen eleven Gluck! Tőle a kegyelem – slukk:
sír könyörögve Pylades, Orest szíve mini – Hádesz,
   Klütaimnésztra – a holt – szelleme él, de lakolt.
Gilda nevén Ileana Cotrubas – angyal-e? – szárnya,
   métely a kéjteli láz, véle az éteri nász.
Kellene, hogy lealázzad! Hűtsem-e, mondd, le a lázad?
   Már ne! A pentiumom – s pláne a fentit – unom.
Tűnik a stigma, a májfolt, vár vizitemre ma Bayreuth,
   köt buta kór, de nyarán pattan a kín, a karám.
Verdi a temperamentum, Wagner az isteni metrum;
   Stretta, a Wahn-monológ, Posa halála: prológ,
s Einzug der Götter in Walhall. Ennyi a költő, vall s hal:
   dúlt szivet és ereket penget, amíg bereked.
Eljön-e még az az ország? Ott a halált elorozzák
   élve sziú-szabadon, tengve hiú szavakon.

III. Ilion

Múltat idézni ha hóbort, inni kell erre vad óbort;
   kéz ha tapint szilikont, még ne feledd Iliont!
Érvem az aztali lámpa, s könyvre vetül le a lángja:
   mécses, a tábori tűz, égve vad álmokig űz.
Vergiliust kibetűzve jön a zajos sziv e tűzbe;
   dúlva a dús Ilion, hervad a pun liliom.
Hexametert ma! A múzsák fültekerészeti gúzsát!
   (Végtelenül zuhogót, féktelenül dudolót.)
Vallani csábit a pun tor, vér folyik, elfog az undor;
   mégis: a láz heve harc, szunnyad a szív, belemarsz.
Földbe tapodva az isten: „Halni tanítani tisztem.
   Reccsen a talpam alatt kittin: a szembogarad.”
Emberi fajta, rugója egy ezer évei óta.
   Teljes a kép: Iliász kórtana, kész diliház.
Pajzsa vad Akhileusznak; hősök, a kín, s elalusznak;
   mégis: a békebeli táj a szivét neveli.
Andromakhé s deli Hektor csókja az emberi vektor.
   Századok, és danaót hat meg e sors, dala bók.
Vár a kies katakomba, lépni be új patakomba;
   régi vagy új a hitem: égi. Alul meritem.
Mennyi a múlt? Hekatomba? Vér, veriték, megatonna?
   Pásztoridill, miliom nászi nihil? Ilion.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: Bárka, 2002/ 6
Kötetben: Ugyanaz a szépség (Budapest, 2005)
Kiadó: JAK - L'Harmattan Kiadó