Teljes elsötétítés


Amikor elõször ültünk le a fekete papírral letakart ablakok
mögött, hogy az ebédlõasztalnál elfogyasszuk szerény vacsoránkat,
még nem gondoltuk, hogy ez lesz belõle. Még a rádiót is le kellett
halkítani, nehogy meghallja a szomszéd, hogy nem azt hallgatjuk,
amit õ, és a körfolyosóra sem szabad kiállni cigarettázva, mint régen,
mert a gyufa lángját megláthatja az ellenséges légierõ.
Mikor felszálltam a villamosra, azt hittem, látlak még, de felduzzadt
az idõ, ma már mások ülnek helyünkön, mások eszik ételünket, mások
szeretik asszonyainkat, mások nevelik gyermekeinket. Ott vannak
mindenütt.
Mielõtt beáll a teljes hírzárlat, a rádiótilalom, még utoljára üzenek
neked. Aki hallja, adja át! Azt üzenem, hogy ne higgy senkinek, mert
ez nem az a föld, nem az az idõ, és nem azok az emberek. És mi sem
vagyunk már azok. Jó szándékkal tesszük egymást tönkre : alkatrészek
a szörnyû gépezetben. Nem látjuk célját, mert talán nincs is célja, csak
hogy egyenként õrölje fel minden egyes részét, míg végül maga is
megsemmisül újra. Igen, így látom, ahogy ülök mindennel szemben, az
asztalon az utolsó üveg bor, és a pislákoló gyertya.
Láttam boldog lényeket is, de azok nem itt éltek, nem evilágon, sem
pedig túlnan. Kihasználom az idõt : írok. Nem mintha lenne kinek,
csak megszokásból. Persze, ha tudnám, hogy az a bizonyos bíró,
aki ítél mindenek fölött, elolvasná, mit érdekelne, hogy jön-e válasz.
Az maga lenne a megnyugvás.
Lassan eljön a pillanat, amikor elfogy a bor, és a gyertya is leég. Ha
megszólalnak a szirénák, le kell menni a pincébe. A kézirat nem,
csak a test ég el egészen.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: Pannon Tükör, 2006/4