Pszichikai puzzle

Először a tükör szép lassan meghasadt,
Majd jött egy pillanat és mint egy ősrobbanás,
Ezernyi bolygóvá hullott szét egy másodperc alatt,
Darabjaim értelmetlenné lettek, egy mozaik rakás.

Milliónyi szikrázó szilánk emlékképek közt
Botorkálok, vigyázva minden apró töredékre,
Te csak nézel tehetetlenül, segítenél, közelebb jössz,
De tudod, hogy rajtam kívül nincs más, ki összeszedje.

Töprengek, vajon nem hiábavaló erőfeszítés
Sorba rendeznem a puzzle darabkákat, csak játék
Az egész, vagy hátborzongató, ösztönös visszalépés
Ez az élet- halál harc, lesz még, ki nevet a végén?

Biztatásodra nekilátok, csak Te maradtál nekem,
Aki még jelent valamit, akiért érdemes
Megerőszakolnom magam, fuldokolva is élni életem.
Csak az a millió lélekszakadás ne történt volna meg!

Kezdetnek egy szempárt kellene megtalálnom,
Emlékszem, valaha kék volt, csillogó, messzelátó,
De abban a katasztrófa pillanatban feketére váltott,
Két fekete lyuk beszippantva magát is üres, világot gyalázó.

Itt egy kis szomorúság, félelem, elutasítás, magány,
Kezd összeállni. Öröm, boldogság, világmegváltó tekintet
Volt benne? Nem emlékszem, nem találom. Talán
Valaha ott volt, mélyen a retina mögött lehetett.

Összeillesztettem valami szemtelen, lélektelen szempárt.
Nekem idegen. Neked tetszik? Ismerős? Elfogadható?
Miért nézel így rám? Ez van. Add át
Azt a lefelé görbülő vonalat, az ajakhoz az való!

Rezdületlen szótlanság, önmagamba fojtott indulat,
Amikor ordítanom kellett volna, vagy hangosan zokogva sírni,
Ami ott volt benne és örökre rejtve maradt,
Így valóságos, másokra mosolyt erőltető, nehéz leírni.

Az arc sehogy sem akar összeállni, keresek hozzá
Némi kedvességet, jókedvre derítő akasztófa humort, grimaszt,
Egy meditáló ember képét, ami életunttá váltott át,
Rémítő álarccá, amit valami örökre összeragaszt

Letéphetetlenül, míg szemfedő egyszer el nem fedi.
Kirakom, de idegen, ijesztő. Borotválkozás közben is
Legszívesebben tükör helyett egy festményt akasztanék ki
A fürdőszoba falra. Csak ezt ne lássam, mert hamis.

Derékba tört alakom Dali is festhette volna
Ecsettel, csigákkal, varangyokkal hallucinációban vászonra maszatolva,
Vagy Rippl- Rónai képei, csupa fekete forma
Adhatná vissza hűen tartásom, maradjon az utókorra.

Valami körvonalazódni kezd, de az illesztéseknél
A hézagok ott maradtak, láthatatlanul össze nem ragadtak,
Egy sor puzzle darabkát nem találok, hiába keresném,
Feláldoznám életem, csak régi önmagam maradjak.









Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.