Gondolatok

Ma azt akarom, ahogy lesz.
A jövőmhöz fél lépéssel közelebb.
Persze néha kettőt hátra,
háttal bele a fekete sárba.
Ott hagyom nyomom,
a tévém, hi-fim, a videóm.
Mezítláb vagyok, már megint
gyötör az a fránya nátha.
Na ja, elment a nyár, itt az ősz.
Kéne keresnem egy bérci tetőt.
Még valaki gyorsabb, ügyesebb
lesz, ír egy léha verset és megelőz.
Vagy kijelenthetem, hogy a múltból
amit itt hagyott, semmi nem lesz.
Belül meg kopog egy halk nesz,
roppan, mint a perec, ha kétnapos,
és árván sorsára hagyatott.
Rá kellene most gyújtanom,
egy szál mákony, öt perc álom.
Magam ringatom belé, a szánalom felé.
Csakis nekem, bajom nem lehet tőle,
néha mégis elegem van belőle.
Hörgés, a reggeli fény fut a tüdőbe.
Ez így, valahogy nem értelmes,
ezt a pár sort, hogy is kezdtem?
Akarom, meg lesz, A fene sem érti ezt.
Tesz, vesz, lesz. Jó, nem vagyok angol,
lehetne rímnek egy értelmiségi yes.
Olyan ez, az egész, mint ez a vers,
mint minden, körbe, körülöttem.
Félbe hagyott, ügyefogyott, perverz
-közben felőrlődtem-
egy nagy rakás, száraz keksz.
Nesztek vegyetek, eszitek?
Néha sós, néha bent ragad egy kis darab.
Emlékként cipelem, míg ki nem veszem.
Néha szakítom, mert máshogy nem megy,
némelyik rég a fogam között ragadt.
Már büdös, kitudom szedni valaha?
Tudom, fogkefe. Láttam a tévében,
kapni mindenhol, mint a jó tanácsot.
Bízni, hinni. Mindenáron, mindenkiben?
Valahogy majd lesz -megint itt vagyok-
mindig ide lyukadok, de előbbre nem haladok.
Egyáltalán, mit is akarok?
Ilyen kérdést, ez most magam vagyok?
Inkább felállok, a tükörhöz megyek,
mélyen nézek a szemébe, a másik
félnek igazat adok. Tényleg menni akarok.
Csak az idővel egy partit sakkozok.
Nem, ne féljetek, mattot azért nem kapok.
Kicsit vicsorgok, felírom a homlokomra,
nagy betűkkel: vigyázat, harapok!
Lesz, ahogy lesz, most is éppen alkudok.
Alkuszom egy nőre, egy piros háztetőre,
éppen zsidót játszom, és még amit kívántok.
Elfogyott az érvelés, marad a puszta érverés.
Még mindig jobb (biztos?) mint egy hét verés.
Pár lila folt, vagy az a pár folt a múltamon,
ami nem múlt, csak fakult. Hiába kaparom.
Ígérem, nem hagyom magam. Pedig látom,
hullik a hajam, kár már rá a balzsam.
Azért remélem kitartok még pár évig,
talán becserkészek egy-két Vicát, Évit.
Tovább nem zavarok. Magamra hagyom
magam egy üres szobában, a test marad.
A többi már nincs, az idő loholva halad.
A tej elapad, a tejfog helyére csont tapad.
Ha kiütik, na ja, vérzik, csak az íny ragad.
Ez egy lefutóban lévő végszó? Pedig marad.
Akár a harag. Ha valaki hanyag, el nem szalad,
kaphat, kezem ökölben, a száj szétszakad.
Gondolatok, szavak, feltolult idegen javak.
Néha én sem értem, csak érzem, hogy kellettek,
hogy megelljem, éljem őket, mint egy rossz szuka.
Vonyít is alattam minden hang, nehéz a mozdulat.
Ott hagyom, a földbe csak egy kis gödröt kaparok.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.