Retrospektív

Emlékszem, a pad alatt Villont olvastam,
a vaskosat, a Faludy félét persze,
mikor mellém lépett a szerzetestanár,
hogy csuklómat dühödten kitekerje
és elvegye tőlem a ˝hitetlen szennyet˝.
Úgy köpte arcomba a szavakat,
s nyakán az ér kékesen lüktetett:
˝Ez nem irodalom, csak ócska cafat!˝

De már elkésett. Mert akkortól fogva
minden pad alatt ott lapult Villon.
Belőle tanultam, hogy ki is Rabelais
és nekem akkortól szentség lett az asszony,
kit imádni kell, lopni, ölni, ha kéri.
S este csak két sort mondtam el ima helyett:
˝ajánlom bűnös lelkemet az égnek,
s az út sarának vézna testemet.˝

Később Joyce sörszagú Dublinjában jártam
a kövér Buck Mulligan vidám társaként,
és az összes kis kocsmát belülről ismertem,
s mindenhol tudták, hogy mit iszik a legény.
A sörök mellett persze művészekké váltunk,
mindenki költő lett egy részeg pillanatra.
Fanyar lelkünkre selyem tógát vontunk
és Tibullussal együtt fakadtunk dalra.

És igen, Catullus, az örök lázadó
- minden pillanatban odium et amor -
az átivott éjjeleken a kisváros főterén
latinul és németül zengett a szánkról.
Ilyenkor a gyúló fények az ablakokban,
egy vödör jéghideg vizet jelentettek.
Inkább harsányan nevetve menekültünk
és énekeltük tovább a szonetteket.

És jöttek sorban mindahányan csak voltak:
Vergilius, Hölderlin, Radnóti és Hesse,
Kosztolányi, Bernhard, Babits és Tóth Árpád.
Ovidius és a lovag: Vogelweide.
A rock, a könyvek, a nők, a kocsmák és, naná,
a belvárosi füstös pincék magánya.
A söpredék közt is részeg úriemberként
kötött barátságok pusztító talánya.

Máskor Pilinszkyvel imádkoztam csendben
s láttam, ahogy csorognak az üres árkok.
Minden utcán csak az egyetlen nőt láttam,
kit szerettem, szeretek, és már csak ráncok
táncolnak az ajkam körül, a borosta alatt.
Szememből már csak a nietzschei láng virít,
harminchárom évem Krisztusi, de latorként
minden utolsó plebejus keresztre feszít.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.