A Hihetetlen
A Hihetetlenben tájat kerestem,
egykor, olyat, hol álmos-boldogan
sárga almákból szépség csendje csillan:
vágy és ígéret, édenkert-arany.
Fent ezüst villant fehér ablakokban,
s lent is ezüst olvadt a zöldbe át.
Egy hangya ment, óvatos, pici csápja
tapintott ki világot: önmagát.
Hihetetlen hirdette: hihető lesz.
Így lett volna? Nagy kertben zokogott
orgonabokrok szívtépő lilája,
s legördültek virág-könnycseppsorok,
ám kelyhek nyíltak: piros tulipánok,
lelkesek, büszkék - ó, nem a mai nép
fonnyadt virága! - bennük Messzeség volt,
hihetetlen-hihető Messzeség.
A Hihetetlen emelt, elfelejtett,
s újra emelt, tanított, hallgatott,
s tanítottam s hallgattam Őt, a Fénylőt:
csillagokkal koronás Csillagot.
A Hihetetlen emelt, elfelejtett,
s újra emelt. Felejtés nevetett.
Ó, Hihetetlen! Ki tett akkor-égre?
Ki volt istent teremtő Istened?
Elámulok, hogy mennyi-mennyi csillag
csillog most vissza a múlt Csillagán.
S mennyi jön még az elrejtett Jövőből?
Kíváncsi szemben csillagos talány.
Most-idő legyőzött ugyan, de mégis,
legyőzötten is önmagam vagyok,
s ki így maga: kicsit teremtő isten,
ha az égboltok csillagtalanok.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.
