Az idõ lep meg...

Az idő lep meg, rendezett összevissza.
Nyár lósörényén arany tánc ragyog,
s vágtat a nyár, arany szőréről szikrák
ezüstje száll,  -  s máris elcsillogott.
Az idő lep meg, mely valóságot színlel,
s oly hazugul: minden isten nevet,
s mindegyik feldob egy-egy édenalmát,  -
hát kapkodjatok érte, emberek!
Az idő lep meg, a magányos kisember:
fejet csóvál, ül bölcsen-ostobán,
s azt bámulja, amit sokezer éve.
Magánya most is csak börtönmagány.
Az idő lep meg, csöcsváró csőcseléke
olykor követ dobál, izgága nép,  -
és kihasználja szegénységét, álmát,
nincsen-tejét a fenti csőcselék.
Az idő lep meg, a képernyőn a nyegle
bábokkal, képük nagy pofonra vár,
ám az istenek nevetnek, nevetnek,  -
ők sem különbek, míg rohan a nyár.
Bunkók röhögnek, s álszent Ájtatosország
térdeplő földjén díszes maffia,
mely tudja: úgysem más győz, csak hamisság,
s nem csak a Ma,  -  a Holnapok fia!
Az idő lep meg: mint kurvul el a szépség,
vagy mint tesznek rajta erőszakot.
Fehér gyarmatból lett fekete gyarmat,
s barna... halomra dől a sok halott:
mit megtanult a francúztól, ángliustól,
felhasználja más-bőrű gyermeke
az új időnek, sokszor nem jobb ő sem,  -
igazolja új szégyen, rémmese.
Az idő lep meg, és nem azzal, hogy Mammon
főisten maradt,  -  ó, dehogy, dehogy!  -
az lep meg, hogy hányadék-szolganépe
nem csökkent, sőt, meg is szaporodott.
A világ lep meg, azzal, hogy meg sem lep már:
vérre, könnyre, bajra legyint a kéz,
és szomorú, ha múltra néz a látó,  -
s még szomorúbb mikor előre néz.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.