243. piszkozat tizenhét év házasságról

Ez itt az elrontott életképek csarnoka.

Itt nemcsak a vászon,- a fal is folthátán folt, paca.
Tárlat, amit elvettél, vagy másokkal elvetettél.

Az elején kéz a kézben,

bozontosan, világváltva,
alternatív jövőképünket karcolva
olvadó jéggel rohanásunkkal szembefutó fákra.
Szerettünk.
Nem tagadom, hogy én is.
Szűzfehér szívvel mosolyt vetítettél a porba nekem,
lefotóztad a megnemszületett hét gyereket,
neved adtad hozzám.
Aztán rám borítottad a magány üvegbúráját,
ne nézzen, ne érintsen senki.
Imádkoztál értem- magadnak,
felrepített számról térdelve csókoltad le
ráalvadt kezed nyomát.
Mert szerettél.
Ez itt az elrontott életképek csarnoka.

Kitépett hajcsomómmal festettél tizenhét év vért
a legnagyobbra, és oda a kisebb képre mellé
még tizenkét év átkot.
Mert más ne szeressen.
Már nem is protestálok,
akkor hiába volt bennem Isten instant,
ha nem tudtam rányelni elég forróvizet,
és stigmáimba is mindig borsot fújtak,
zanzám köré az én piramist épített,
mikor már szilánkokká tapostad.

Én nem tudtam körbeírni a halált,
mikor késed a torkomon majdnem eret talált,
amikor eltűnt a fájdalom,
csak űr volt, a nemleszholnap kilátástalansága,
meg a mi lesz a gyerekekkel, jaj, anyám segíts!
mert a kurva élet, ha szar is, de kell!
Mélybemerült depresszióra tán inni kéne.
Hát ittam, és már nem tudom,
hogy miért mentem veled tovább

'kés a kézben,'

és hogy ki volt az ostobább
a narancs - kandallós öregségkép okán.

Ébredés után semmibeszöktem,
három gyerek, méhigtelt nylonszatyor,
szívem gyerekszemekben olvad,
amíg a májad szétrágja valami oldat.
Most is szúr, ha újra bántanak,
de kínzókamrából, kerékbetörésből,
kényszerakaratból már elég,
meghúztam a krétakört,
aki belép nem lát tisztátlannak
Tőled.
Leoldottalak.

Még fog az átkod,
de majd szeretnek újra,
az est vállamra sálként terül,
utolsó sugarat kapok rá flitterül,
mert ahogy régen öltem volna érted,
most Téged.

Kiirtalak.
Számot vetettem.
Kiírtalak.

Nézem még kicsit a képeket,
aztán rózsaszín selyemre festek
reménykék eget,
kőbaltával piramist bontok,
fogatlan, vérzőínnyel átrágom a kötelékeket.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.