Elégia

Miként a hajad, vagy éjjenként az álom,
kibomlik vörösbarnán magányom.

Csodában nem hiszek már – igazán közel
sosem voltam hozzád. Lelkileg sem. Ölel
az emlék téged, nem a kar. Oltalom nem akad:
tudod, a távolság az Isten. –Nézd, egy régi pad!
–dörmögöm magamban. Leülnék most veled,
mint régen, és… Feltételes-mód-csodát nem hiszek.

Sírjak? Nevessek? Az értelmem bolondították
a szerelmes hormonok. Régen nagyon fájt,
szinte kibírhatatlanul, beleőrül
az elme, szinte úgy. Ma? Az emlék szépül.
„Nehéz ez a bánat, nem bírja az elme”
–mondta Attila. Pedig lágy lebegést szeretne.
Tőled kaptam lebegést, igaz, nehéz volt.
Mint a vakkantásra sem érdemes, hamvadó hold,
érzelegtem. Mint szerenád, mi senkinek sem szólt.

Mennyi csalásra képes az én: kivetít, elfojt,
tagad és szublimál. Tudom, semmit sem old
meg, csak segít kibírni az ébrenlétet.
Pedig mint elvakarhatatlan, terjengő sebek,
a rossz, kellemetlen, bár szükségszerű emlékek.

Hó kushad. Káromolt. Túl nagy a szürkület.
Mért érzem még ma is úgy, beleveszek nélküled?

2008





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.