Erdei fogság
Nehéz kijutni vitáink erdejéből.
Belénk akadnak a hosszan tekergő
mondat-ágak, és megtépázzák
az éjszakákat. A kanapén
alszom, s álmom gyantacsendbe ragad,
mikor a szomszéd szobából hallom
fojtott sírásodat.
A szavak csak hullnak, tornyosulnak,
mint az avar, és már nem is fáj az egész,
inkább csak zavar,
ahogy a dolgok lassan összeégnek
vitáink erdőtüzében – a szétdobált
ruhák, az összetört poharak;
körülöttünk minden lángol, csak te meg én nem.
Gyökeret ereszt az utálat,
és visszahúzódnak a régen összeérő ágak.
A rutin teret hódít. Mosolygunk,
hogy az erdőtől a fát senki ne lássa.
A hétköznapoknak már nincs ösvénye,
csak lassú levélhullása.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.
