Szonett gyermekeinkhez




Bársony a csönd, az éj vatta,
csillagok szeretkeznek benne
s alatta
hűségek fogannak fénynek,
árnynak;
játszanak, nyüzsögnek,
de aztán földre szállnak:
lecsöppennek végül
asszonyszívekbe lüktetésül,
mint kibomló, mézes álmok
a virradattá szépült
királyfik és királylányok.

Így érkezik a gyermekember,
fénnyel-vérrel mosva, átitatva
szerelemmel.
Méltó a döbbent áhítatra
e csöpp ajándék, s Aki küldte,
s nincs, ki csodáját értve
meg nem szégyenülne:
mert vizsgálod ezt a rendet,
mely milliárdok óta áll
s őrködik feletted,
pedig eszmélő pulyád
közelében feltalálod,
mely téged is megteremtett,
azt az elbocsájtó-hazaváró
édes másvilágot.


Borzasztó a mélység
a magasságban, beleroppan
minden koponyát kitöltő
csekélység.
Ezért szerencsés a költő,
ki lelkével látva lát,
s még jobban
a gyermek, ki félig
még ott él a csillagokban,
csak közénk is ragyogja
már égi hajnalát.

A messzeséget gombolyítod,
mint fonalat s leméred,
de sem a könnyet,
sem a mosolyt nem érted,
hát minél többet
látsz, csak több lesz a titkod.
Az univerzum ott piheg
az emlőkön tejszagú ájulásban.
Részed, s te része vagy részeinek.
Téged keres később másban,
míg majd ő is szétszakad fényre,
árnyra,
s te megérted, hogy megérte:
nem készülhettél szebb hivatásra.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2010-08-22 09:46:34
Utolsó módosítás ideje: 2010-08-22 09:46:34