Hogy elképzeljenek

                " hogy értsem magam, s hogy megértsetek "
                                                        ( Szabó Lőrinc )


El kéne mesélni mindent. Ma ezt hiszem.
Ezt mind tényleg, mi velem élt. Hogy elképzeljenek.
De csak mellékesen kéne mesélni.
Mielőtt elfelejtik ezt.
Sorra veszem akkor a festéket is,
ezt a zöld falat, a függönyt, és hogy éjjel,
ahogy nyitott szemmel feküdtem itt, ez gőgös volt
és egészen hallgatag. Az ő két könyökét is
a lepedőn, majdnem az ölénél,
ahogy odahajtotta, meg a
kicsit följebb húzott térdeit, és ahogy ezek
összecsúsztak, mielőtt két pihegés közt
az ő görbe kis helyzetében
észrevétlen elaludt. Én meg fölpattantam
mellőle néha, hogy kutakodjak egy tollért,
pepecselve a sötétben, hogy aztán meg
holmi fecnikre írjam csapongó ötleteim,
amiket másnapra elfelejtettem.
Az utcafényt is eldadogom majd,
ahogy rágyűrődött a házsorokra akkor,
és ahogy szétterült egy-egy tűzfalon,
ha odébb húztam egy kicsit a függönyt.
Azt a lakást, ott még égett a villany,
lumpoltak vagy csak pár jóbarát
érkezett, és kártyák pörögtek vagy lemezek;
egy barátnőnket,
meg ahogy elfecsegtünk vele hazajövet,
a kicsit-kalácsképét és a szemszínét.
Fiúkról beszélnék, akiknek nem tetszett
sehogy se, ahogy éltek,
és a dalokba bújt meg sóhajuk,
és ha hősöket vagy lányokat kerestek
maguknak, mind egyforma volt. Egyforma, akkor is,
ha a lányok közt, kikért vonatra szálltak,
akadtak rongyéletűek néha
vagy esetlenek.
    Ha ez a múlt,
ami jelen volt, jól jön ezt fejtegetni egyszer,
hogy ismerjék, ha ismernének,
és csak besodorni dolgaim közé
részleteit; felőlem elkallódhat,
mert ha semmi nem lesz,
csak nyomom és hagyatékom,
annak is meglesz a bája.
Csak hát jól jönne mégis:
egy vázon, mik összejöttek; hogy az a pár dolog,
mi jelen volt, meg más egyéb, ami csak
helyett-volt, ne legyen mindegy,
hogy megvolt,  mert meg volt ma is az az
ez-meg-az, partok, felnevetők, virradatok, –


és ismerjék. Néha ezt akartam.


Világ gőzöl a versen túl.
Az ágak, miket felnyitunk,
az észlelések, emléknyi folyók,
na meg folyónyi emlék, – ez csak a világ.
De e mindenből, ha hozzánk tartozó is,
díszlett lett egy s más a versben:
ezt kaptam, ha verset írtam, ezt adták másnak
ringyó Rómák, piszkos Párizsok, bús Budapestek.


A minden persze változó is,
egyszerűen, ha jó passz jön, ha rossz,
és változó volt kezemben is,
és változó lett minden évtizedem,
míg gyűrögettem,
zsenik és féllelkek mellett telepedve
a glóbuszon,
a glóbuszon, mit néhányan összetartanak.


Hogy feldolgozzam, mi megdolgoztat,
maradj velem kóstolókra; ne tűzz el
és veszteg maradj, míg meg nem szoktad
állagom. Csusszant ebbe ferde fűszer,
jut fanyar meg tán mi jólesik, de a
túl töményet köpheted. Felhasználom,
mit az ittlét rámsóz, és szókkal zárom,
hogy felfedezd. Én mondom, ősz, kis tea-
kortyok, egy kalapos nőci este a
klubban, és mindebből, csak jól kérj számon,
rád is juthat pár löket. És ha ismerősnek érzed ezt,
csak neked jegyezd; a lehullt cetlim, ha tetszik, felszegezd,
és te fejezd be ingerem, hogy kedveinket összegezd.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2011-10-10 00:23:04
Utolsó módosítás ideje: 2011-10-10 00:23:04