Betűvetés

Odaguggolok az életemhez. Magam építettem,
copfos kisgyerek a játszószőnyegen.
Az öregséget most, a háztetőt
óvatosan leemelem.
Nem dőlhet össze, nem is dőlt soha semmi.
Repedések a falakon, mint arcon a ráncok.
Hogy tudnám letörölni? Ablakszemekből kimosolygó
arcok, lakóim élnek-e még?

Nyarat már nem ismerek, pedig a szél tiszta illatot
hozott felém, citromfűvel teli a kert.
Eladó ez a ház? Megvehetem?
Hadd vigyelek oda, zsaluk mögül nézzük a
felparcellázott fénymezőket,
mutatom, látod, itt éltem valamikor, itt,
ahol mindig hosszú a fű,
és a cseresznyefa göcsörtjei rejtelmesek.

Illúziótéglák egymáshoz illesztve, bevakolva.
Tojásfehérje-pakolás az arcra szárad.
Nevetni tilos, a máznak nem szabad megrepednie.
Minden erőmet összpontosítanom kell,
hogy tényleg magammal vihesselek
magamhoz. Hagyj, ne bánts hitetlen
legyintéseddel, nem igaz, hogy nem létezik
a régi ház, körbenőtte a gyom, belesüpped
az időbe, de él! Kedvesen simítja arcát,
arcomat az esőszagú szél.

Még alig hajnalodott, amikor ideültem a
billentyűkhöz, szívbillentyűim parancsa,
betűkockákat rakok egymásra, magányosan,
akit megszólítok, a lábad előtt.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2012-05-29 09:01:55
Utolsó módosítás ideje: 2012-05-29 17:49:54