Mikor a hegyen...

Lelkes Miklós: Mikor a hegyen...

Mikor a hegyen már tavasz
fehér kökényvirág
lobban, s széljáték szétviszi
friss öröm bánatát.

Ébreszt a kék, ébreszt a zöld.
Dörmög a föld, s meleg.
Járják az erdőt önmaguk
kereső emberek.

Mikor a hegyen már a nyár:
az illatujj hegyén
bogár megül, elszáll, s forog
a fénykerék-remény.

Egy-egy madár, ha felkiált:
az illatujj remeg.
Járják az erdőt volt-maguk
kereső emberek.

Mikor a hegyen már az ősz:
a színek ünnepén
megyek, hol úgy voltam Veled,
hogy sohsem voltam én.

Sárgába és vörösbe hull
a táj, a hegytető,
s dobban a szív, sóhajt a szív:
gyönyörű temető!

Száz szolga-árnyék meghajol.
Az égen görbe hát,
s érzed kifosztott alkonyok
elkésett bánatát.

Mikor a hegyen már a tél:
nincs más ott, csak magam,
s a csend, a kő, törzs, ág, avar,  -
mind, minek álma van.

Az álom velük összeköt.
Hógyöngyöt sír a fény,
s volt-ösvény átfut, múltba fut
a szívem közepén.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: ÚJ HEVESI NAPLÓ, 2002/4