Beúszó sodorványtól...

Beúszó sodorványtól vörhenyes az ég alja,
Nap pirongatja, gondozza, ápolja, neveli,
a hajnal cseppjeit a fuszálak domboldalán,
csendesen körülölel a bamba, súgó aligvágyakozás,
a pohárból most ürült a víz, most dobták le a terítot mosásba,
tarkómon megannyi terülj-terülj asztalkám van terítetlenül
és türelme oly nehéz, mint roskadt asztal, telt pohár.
Oly boldog vagyok, mint kicsiny bogár az árnyékban,
melyet Krisztus keresztfája vetett a tűző napsugár elől a porba,
megbotolva  a fény, reám csak korhadt nemtudom,
történelmietlen rejtély vetült és tudtam
négy lábbal is elvánszorgok, még ha kettővel imádkozom is,
hogy maradjon még az árnyék,
lomhán, poros istenek közt a repedések völgyein átbotorkálva.
Sietve dalra kél a beporzott virág
szirmain a méhet dolga végeztével elkapó madár,
szárnytollai között úgy surrog az éltető oxigén, mintha legyező volna,
ekkora kincs, a súlytalan puhaság lélegzete egy teltidomú csóka öleiben.
Már elillan, fénye hevesen lüktet, megolvaszt sziklát begye,
tűző vulkán szemeiben,
érzi, hogy verdeső szárnyainak itt a vég, de addig megbocsát,
nem gyűlöl, csak figyel, párzik, csicsereg, párzik, örül,
a földet majd újra termékennyé teszi kicsiny teste,
otthona lesz új édenkerteknek, pocsolyáknak,
lábnyoma fúrt férgeknek,
s hol van már a vulkán olvadása,
a Nap megporzott virága tovalobban,
megszűnő hunyó sietség nélküli
gazdasági krachba csúszó felértékelés elporhadt benne,
de meghajló virága a méh terhe alatt,
ahogy a madár aztán elragadta terhét, s visszabillent kúszva,
gyötrő kétségek és fájó nüanszok közt is béklyójából az időnek kitörve,
súlyos féltékenységek árnyait szentül eltörölve
emlékezetében   fel-felbillen,
mosolyt fabrikálva benső arcomra,
melyen át a folyó úgy folyik,
mint festményen a színek,
lomhán, kimerevítve, mégis örökké, meg nem únva,
lelkem magával sodorva amerre folyik.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.